Ebben a tanulmányban Z. Karvalics László Az információs társadalom keresése című könyvének a biztonságra vonatkozó fejezetéhez fűzök megjegyzéseket. Az ő szemszögéből a kérdés elsősorban az internettel kapcsolatos.
1. Az információs rendszerekre leselkedő veszélyek prognosztizálása
Ausztráliában már 1995-ben, az Internet elindulásakor elemezték a digitális korszak veszélyeit, s 4 ilyen forgatókönyvet dolgoztak ki. 3 veszélyeztetett tárgyat találtak: a rendszer fizikai biztonságát (kapcsolóközpont), a műveletek biztonságát (E-csalás), az intézmények biztonságát. Ezen kockázatok együttes jelentkezése a lokális és globális elemek összekapcsolódásával éveken át tartó válságot okozhatna. De – állítólag – nem állíthatná meg a fejlődési folyamatot. Lehetnek speciális kockázatok, pl. a pszeudonim hálózati identitás-turizmus (Young, 2001), az auto-reply mail (Hupet, 2001). Tulajdonképpen, az internetes vírusok és kémprogramok problematikájáról van szó, amely az orvostudomány és a biológiai vírusok harcát idézi.
Az információs társadalommá válással kapcsolatban azonban átfogó kérdések is tisztázandók. Tehát, nemcsak az, hogy milyen balesetek vagy bűnesetek lehetségesek egy-egy részterületen, hanem az is, hogy az egész folyamat kézben tartható-e, nem fordul-e az emberi társadalom ellen?
2. A fejlődéssel szembeni aggályok sora:
a) Kompexitás-paradoxon
A probléma lényege, hogy az üzemméret növekedésével egyre tökéletesebb, de egyre ingatagabb rendszerek jönnek létre. Ez egy általános rendszerelméleti kérdés.
b) Platón revisited
A működésképtelenség kockázata a segédeszközök megsemmisülésekor: ez a probléma fölmerül mindenféle specializálódás, azaz, munkamegosztás esetén, amennyiben nem minden dolgozó képes áttekinteni a munkafolyamatokat (lásd a Ford-módszert, azaz, a futószalagot).
A korábbi beépített rendszervédő biztosítékok elhanyagolásának kockázata is felmerül.
c) A gombnyomás-effektus
A tömegpusztító fegyvereket is emberek üzemeltetik. Az információs társadalom infrastruktúrája is elpusztítható. A teljes rendszer könnyebben elpusztítható-e így, mint korábban?
d) „Imádkozó sáska” forgatókönyv
Poszt-humán világállapot felé tartunk. A gépek kiszorítják az embert.
3. Az aggályok értékelése
Az imént felsorolt négy forgatókönyvet mint antiutópiát egyaránt tudománytalannak tartja Z. Karvalics László. Szerinte a komplexitás-paradoxon inadekvát módon kezeli a rendszerelméleti kategóriákat. A másik három pedig metatudományos probléma. Azaz, ideológiai természetű a diskurzus.
Engem nem győzött meg Z. Karvalics érvelése. Ami a kompexitás-paradoxont illeti, nézzük csak meg az eurozónát, az euró stabilitását. Görögország, Írország, Portugália – vajon nem éppen azt bizonyítják-e, hogy a rendszerméret növekedése egy határon túl ingataggá teheti a rendszert?
Ami az ideológiai természetű diskurzusokat illeti, a Mary Douglas és Aaron Wildawsky szerzőpáros már 1982-ben elemezte az ideológiai kiindulópontokat. Ezek az alábbiak:
a) Centrum-periféria tengely
A centrum kevésbé érzékeny a veszélyekre, mint a periféria. Az eltérő tapasztalat megszüntetheti az érdemi kommunikációt a centrum és a periféria közt, amely tudományos vitából morális vitává silányulhat.
b) Közösségi tengely
A kisközösségben a közjó védelme a veszélymeghatározás célja. A normavilág mellékterméke a hibáztatás rendszere. Globális szinten nehezebb kialakítani a közjó és a hibáztatás autentikus formáit. Diszfunkcionális értelmezések: a pénzügyi életben pl. összeesküvés-elméletek jelennek meg a funkcionális működés megragadása helyett.
c) Értéktengely: Mi a fontosabb?
Csökkent a gyermekhalandóság – megszűnt egy szabályozó mechanizmus. Baj ez vagy vívmány? A kulturális kezelési mód – a mintázat – lassabb változása túlnépesedést okoz. A növekedés elfogadása és a hozzá való alkalmazkodás vagy az egyensúlyteremtés a cél?
A válasz keresésének nehézsége: Az információszerzés és feldolgozás komfortját axiomatikus megalapozás helyett érték-imperatívuszokkal helyettesítik. Értelmezési hiány keletkezik a kontextushiány miatt.
4. Analógiák
Z. Karvalics fölismerte, hogy az ideológiai jellegű kérdések megoldása, gyakorlatilag, nem garantálható, mégis elbagatellizálta a problémát. Hiszen a következmények súlyossága szinte a végtelenségig fokozódhat. Pl. ha a centrum egyáltalán nem veszi figyelembe a periféria aggályait. Vegyük pl. Gyöngyöspata nem roma lakosságának biztonságát. A centrum (az Orbán-kormány) csak azután foglalkozott a témával, hogy a külföldi média is felfigyelt az ügyre. A centrum-periféria információkülönbségre épül a szubszidiaritás elve, azonban a közbiztonság kérdését a magyar kormány nem kívánja az önkormányzatok kezébe adni. Tehát a centrum szeretné kisajátítani annak a problémának a megoldását, amire csak a periféria képes. Ezzel a centrum-periféria aggály is, a közösségi tengely aggálya is bizonyítást nyert. Miért történne ez másképpen az információs társadalomban?
Ami a szabályozó mechanizmusokat illeti, azok látszólag is megoldhatják a problémát, elhitetvén a közösséggel, hogy túl vannak rajta, miközben ez tévedés. Mit tudunk az európai nemzetek történelméről, pl. az eredeti tőkefelhalmozásról az 1600-as években Angliában? Vajon hogyan oldották meg az angol jogrendszerben a nincstelen parasztok megélhetési bűnözését? Halálos ítéletekkel. Vagy kivándorlással. Magyarországon 2010-ben és 2011-ben? Növelték a rendőrség létszámát és költségvetését. Nyilvánvaló, hogy a problémát nem megoldják, hanem csak kezelik, elviselhetővé teszik, mivel új munkahelyek azokban a térségekben nem jönnek létre. De lépjünk túl a sikertelen Magyarországon! A világ vezető gazdasági hatalmának, az Amerikai Egyesült Államoknak a külpolitikája 2000 után mit bizonyít? Irakban és Afganisztánban milyen célokat követtek? Az előző rendszer lerombolása után képesek-e új működőképes rendszert létrehozni? Nem. Legalábbis, egy-két évtized alatt nem. Tehát, akik ma élnek, helyzetük romlását érzékelhetik. Ugyanúgy, mint a magyar állampolgároknak az a része, aki 1990 előtt is élt. Többségük anyagi helyzetének romlását érzékelheti. Annak ellenére, hogy történt növekedés is, egyensúlyteremtés is. Az utóbbi volt a Bokros-csomag. Vagy a mostani Széll Kálmán-terv. De a formai egyensúly nem garantálja a korábbi biztonság fennmaradását. Pl. az egészségügyi ellátásét sem, a közbiztonságét sem.
Z. Karvalics László szerint az információs társadalom szuperrendszerként vizsgálandó mint „befoglaló halmaz.” Z. Karvalics az információs társadalmat globálisnak tartja, azért, mert globális szinten replikálódnak, azaz, terjednek és módosulnak az eszmék, s ennek létrejöttek az infrastrukturális alapjai. „Létrejött a kölcsönös összekapcsolhatóság (interconnectivity). Az új szocializációs elemek már szinte kizárólag csak a globális rendszerszintet jellemzik. A bioszféra a társadalom részévé válik. Az önálló evolúciós mozgást produkáló kultúra puzzle darabkái: a tárgyak, élőlények mellett az ideák. Az információs társadalmat kizárólag rendszerként és rendszerdinamikáját figyelembe véve tudjuk teljes valóságában megközelíteni. Rendszerszint-ugrás zajlik: most alakul ki az új biokulturális rendszer. Jellegzetessége, hogy a régi egyensúlyi és biztonsági elemek már nem működnek, újak még nincsenek. Új mintázatok kellenek: új szerveződési és munkamegosztás, energia- és információtranszfer. Az integráció új fokának kell létrejönnie.”
Z. Karvalics a „kell” mellé odaképzeli, hogy „lesz”. Tehát létre fog jönni, meg fog oldódni. Hogy törvényszerűen ki fognak alakulni azok az új mintázatok, új szabályozó rendszerek, amelyek egy rendszerszinttel feljebb, tehát egy tágabb keretben oldják meg azokat a problémákat, amelyeket jelenleg semmilyen szinten nem oldanak meg. Mikor? És mi a garancia erre? Az Európai Unió küld majd rendőröket Gyöngyöspatára? Igaz, az amerikaiak küldenek tanácsadókat. De ettől még nem történik rendszerszint-ugrás. Az Európai Unió nem fog tartós munkahelyeket teremteni Magyarországon, s nem is fogja elcsábítani a képzetlen munkanélkülieket Magyarországról. Tény, hogy léteznek EU-s források, pl. strukturális és kohéziós alap, de az EU költségvetése az EU GDP-jének 1%-át képezi. Azaz, miközben lezajlik egy rendszerszint-ugrás, a nemzeti szintről európai szintre kerül a szabályozás, a források újraosztásának néhány eleme – ez nem oldja meg a problémákat. Csak kezeli – mint az angolok a megélhetési bűnözés kérdését az 1600-as években.
5. A kontrollforradalom kérdése
Beniger logikája szerint új irányító és ellenőrző intézmények várhatóak, kontrollforradalom – a kontrollválság leküzdésére. Új komponensrendszerek létrejötte.
Jó lett volna, ha Z. Karvalics László jobban elmélyed a témában. Mert akkor kiderült volna, hogy az információs társadalomnak tekintett újdonságok szerepe eltörpül a folyamatban. Már az ókorban is voltak irányító és ellenőrző intézmények. Pl. Egyiptomban az írnokok, Az ókori Athénban kisorsolt hivatalnokok. Az ókori zsidók közt – bírók. A középkorban nemesi származás kellett ahhoz, hogy az ember irányító vagy ellenőrző pozícióba kerülhessen. De kételyek így is maradtak. Nem minden nemes volt hű a királyhoz – Isten után a legfőbb hűbérurához. A középkor fénykorában Mátyás király álruhában járkált, hogy felmérje, a törvényeit betartják-e. Vagy a Habsburg-birodalomban, majd az Osztrák-Magyar Monarchiában fejlett titkosszolgálati rendszer működött. Részben a rendszernek köszönhető tájékozottsága miatt gondolhatott Magyarország miniszterelnöke, Tisza István aggódva arra a problémára az első világháború kirobbanásának előestéjén, hogy a nemzetiségek föllázadhatnak, átpártolhatnak az ellenséghez. Ez meg is történt. A Tanácsköztársaság leverése után a magyar állam a háborút megelőzőnél is erőteljesebben ellenőrizte az iskolák vallásos és nemzeti szellemű nevelését és a pártok működését is. A kommunistákat betiltották, a szociáldemokratákat ellenőrizték.
A szocializmus évtizedeiben a rendőrség III/III-as ügyosztálya szervezett be ügynököket, akik a lakosság nézeteiről, hangulatáról készítettek jelentéseket.
A téma ma sincs lezárva. Az MSZP a Fideszt törvénytelen adatgyűjtéssel vádolja (Kubatov-lista).
Manapság az állam irányító és ellenőrző szerepének kérdése gazdasági színezetben is felvetődik. Drága a magyar önkormányzati rendszer. Az Orbán kormány előbb funkcióikat, majd, valószínűleg, magukat az önkormányzatokat is le fogja építeni. Először az történik, hogy az önkormányzatok az állam vagy valamelyik egyház fennhatósága alá kénytelenek adni oktatási és egészségügyi intézményeiket. Indokolatlan lenne ezt a folyamatot közvetlenül összekapcsolni az információs társadalom eljövetelével. Hiszen mi következne abból: decentralizáció vagy centralizáció? Mindkettőre lenne indok: decentralizáció azért lehetséges, mert a hálózati elvvel megszervezhetné magát a társadalom, könnyebben, mint korábban. Centralizáció pedig azért, mert könnyebb lenne – kevesebb költséggel és időráfordítással járna – összehangolni a társadalmi igényeket a mai internetes korszakban, tehát irányítani a társadalmat.
Inkább kultúrafüggő a dolog, nem technikafüggő.
6. A rizikótársadalom, amelyet úgy hoztunk létre, hogy nem akartuk
A rizikótársadalom fogalma (Ulrich Beck, 1986) az átmenetiséget tükrözi két rendszerszint között. Mélyreható intézményi válságok vannak (pl. a környezetszennyezés miatt). Z. Karvalics belemélyedhetett volna abba, hogy ez a kapitalizmus (a monopolkapitalizmus vagy éppen a fogyasztói társadalom) válsága – nem a technológiáé.
Ugyanis a kapitalizmusra jellemző profitmaximalizálási mechanizmus és a GDP-növekedésre támaszkodó szociálpolitika a környezetszennyező technológiák bevetésével járó folyamatok fő mozgatórugója, nem a technológia javításának vágya. Az egyéni profit és a tágabb környezet védelmének összehangolása állami feladat lenne. Viszont a kapitalista termelési mód és a globalizáció révén – amely már a XIX. században elkezdődött, majd átmenetileg visszafordult – a tőketulajdonos egyre kevésbé része annak a környezetnek, ahol a termelés folyik. Ezért hajlandó nem törődni annak megóvásával. Már Oswald Spengler leírta a Nyugat alkonyában, hogy a civilizáció legyőzi a kultúrát, az urbanizációval a felelős gondolkodás szorul háttérbe.
A kockázatok kezelésére „reflexív modernizációt” ajánlott Beck. „Szisztematikus reflexiót” Hupet (2001). Z. Karvalics szerint ezek a globális információs társadalomra mint új rendszerszintre szabott kontroll szinonimái. Sajnos, a fölsoroltak alapján nehéz értelmezni a fogalmakat. Hiszen, nem derül ki, hogy lehetne-e része a reflexív modernizációnak – az újraállamosítás?
7. Z. Karvalics félresöpri a biztonsággal kapcsolatos kételyeket
Z. Karvalics szerint tarthatatlan a komplexitás-csapda elmélet, mivel magasabb szinten újrateremtődhet a stabilitás, alacsonyabb szinten pedig megmaradhatnak a régebbi egyszerűbb megoldások.
Elvileg, igen. De nézzük a konkrétumokat – Magyarországot. Ha az Európai Unió a magasabb szint, amelyen még csak most jön létre az új stabilitás, vajon Magyarországon mint alacsonyabb szinten megmaradnak-e a régebbi bevált megoldások – a munkanélküliség kezelésére és a szakképzésre? Pl. megmaradnak-e a vidék foglalkoztatását biztosító termelőszövetkezetek, vidékre telepített ipari cégek, az állami vagy szövetkezeti felvásárlásra építő háztáji gazdálkodás vagy az állami ipari cégek szakmunkásképzésben való részvétele? Nem, a termelőszövetkezetek és vidéki ipari cégek száma megritkult, az állami cégeket fölvásárló magáncégek pedig legfeljebb maguk számára képeznek ki szakmunkásokat. A régi bevált megoldás fennmaradását mezoszinten már semmi nem garantálja, miközben a makroszint sem kínál még megoldást.
A gombnyomás-effektus sem aktuális – Z. Karvalics szerint – mert még ki sem fejlődött az a globális szabályozó rendszer, amit az fenyegethetne. Az élet rácáfolt erre a gondolatra. Magyarországon a közigazgatásban van egy hiányos év (1990 és 2010 közt), amelynek a nyugdíjakra vonatkozó adatbázisa részben elveszett, mert már csak számítógépen volt nyilvántartva. Lehet, hogy nem szándékosság volt a háttérben – de egy gombnyomáson múlhatott.
„A társadalom evolúciója a növekedés, a megismerés és az integráció.” – állítja Z. Karvalics László. Ha ez a három cél képviseli a jövőt, akkor Platón kifogása alaptalan. A minőségvesztésre való figyelmeztetése viszont akkor is jogos! A nem megtanulás esetén kevesebbet tud az ember, mint a megtanulás esetén (memorizálás-írás), és a gyors internetes vagy egy filmből való tanulás esetén kevesebbet ért meg egy filozófus vagy író gondolataiból, mint a könyvből való elmélyült tanulás esetén.
Azt nehéz elhinni, hogy mindig a növekedés jelenti az evolúciót, a jót az evolúció számára.
A mindenáron való növekedés kockázataira, annak kontraproduktív jellegére az elmúlt hónapok észak-afrikai és közel-keleti forradalmi hullámai szolgáltattak bizonyítékokat. Ugyanis az észak-afrikai fiatal munkanélküliek millióinak foglalkoztatására semmi esély – se Afrikában, se máshol. A növekedés törvényszerűen vezet konfliktusokhoz. A konfliktus jó az evolúciónak? Bízzunk benne, hogy újra lesznek háborúk – mert az a jó? S akkor szabályozni fogják a túlnépesedést is – mégse lesz akkora a növekedés. Vajon nem lenne-e jobb megelőzni a túlnépesedést – és a háborút?
A sport- és hobbitevékenységek megőrzik-e a régi tudást? Z. Karvalics optimizmusa ezen a téren is alaptalan. Elég, ha kihaló ételkészítési receptekre gondolunk. Kérdéses a természeti népek jövője is. Nem biztos, hogy örökké fenn fogják tartani a változatosságot (creativ diversity) – több finn-ugor nép halt már ki – a merja, a muroma, a lív –, s pl. a hantik és a manysik jövője sem garantált.
A gépi intelligencia kívülről vezérelt – nem veszélyes – Z. Karvalics szerint.
Ebben talán igaza lehet. Közvetlenül nem veszélyes. De ha filozófiaivá tesszük a kérdést, s Nyikolaj Bergyaev fölvetését vesszük elő, azt, hogy az ember az eszközök előállításának eszközévé válik, akkor az aggodalom jogos. Arról van szó, hogy az ember elfelejt azzal foglalkozni, hogy mit szeretne alkotni, miért szeretne élni – ehelyett a különböző gépek alkotására szenteli energiáját – a nélkül, hogy átgondolná, mit miért tesz.
A replikatív egységgé válás lehetetlensége biztonsági kockázat lenne az emberiség számára. (Csányi, Hawking, 2001) Ez egy jogos felvetés.
Vajon mi védi meg a kis népeket? Elvileg a közérdek – érvel Z. Karvalics.
A lokalitások, tehát a kisebb közösségek védelmére szóló érv, hogy miközben az új tudások előállítása egyre méretesebb kulturális gépeket igényel, a váratlan innovációk a nem algoritmizálható tartományokban születnek.
A teremtő tett – creative action – az igazi érték (Koestler, 1964). A tudástársadalmak a sokféle tudások társadalmaiként épülnek. A UNESCO 1995-ös jelentése (Our Creative Diversity) a lokalitás és az egyetemes emberi minőségek jelentőségét értelmezte. A nemzeti identitás-gazdaságok erősödése nem árt a globalizációnak.
Viszont sehol semmi garancia! A döntéshozók és a közbeszéd aktuális alakítóin múlnak az információs társadalom biztonságával kapcsolatos döntések.
„A kockázatértékelés kulturális kötődések által meghatározott folyamat.” (írta Mary Douglas, 1982)
Szilágy Ákos esztéta megkülönböztet jobboldali és baloldali mentalitást. Az utóbbi másodlagosnak tekinti az organicitást. Tehát azon is múlik a biztonság, hogy éppen jobboldali vagy baloldali mentalitású a politikai vezetés.
„Akkor lesz sikeres az alkalmazkodás, ha felülvizsgálhatóvá válnak a nézetek egyfajta társadalmi önkritika jegyében. Észlelésbe ágyazott döntés-előkészítés és döntéstámogatás történik, aminek információs háttérrendszere és bizalmi dimenziói vannak.” – ezek a feltevések jogosak, de hol vannak a garanciák?
Z. Karvalics szerint az információ befogadásának alapja a transzformációs bázis.
Ennek kialakítására javasolt:
– a megalapozott tudományos eredményeken alapuló megközelítések népszerűsítése
– a kulturális, érték- és előismereti kötöttségek felismertetésével és az önreflexió igényének kialakításával.
Igen. De vajon miért nem sikerül ez a társadalomtudományok terén? Pl. a marxizmus kiszorítása segítette vagy rontotta a tudományosság terjedését?
Vagy egy technikai kérdés – a vízierőművek kérdése – vajon miért nem vitatható meg tudományosan a mai Magyarországon?
Mi garantálja, hogy azoké legyen a hatalom, akik a legfelkészültebbek, akik képesek megtalálni és képviselni a közjót? Már Szókratész is föltette ezt a kérdést, s nem talált rá megnyugtató választ.
Z. Karvalics túlságosan általánosan fogalmaz, nem megy le a mélybe a kudarcok – pl. a transzformációs bázis alacsony színvonalának – feltárására.
„Az optimistát leutópiázzák, ha az információs társadalom dicsőségét zengi” – írja könyve utószavában. A fölvetés jogos. De talán nincs igazuk?
2011. május 25., szerda
A társadalom fejlődik vagy csak a technika? (Z. Karvalics László könyvének továbbgondolása)
Ebben a tanulmányban Z. Karvalics László Az információs társadalom keresése című könyvének az információs társadalom beazonosításával foglalkozó fejezetéhez fűzök megjegyzéseket.
1. Minek a szerepe változott leginkább? A magántőkéé, az államé vagy az információé?
Milyen fogalmi keretben beszélhetünk az információs társadalomról, mi értelme a fogalomalkotásnak, s mi következik mindebből?
Nehéz lenne megcáfolni Z. Karvalics Lászlónak azt az állítását, hogy a média, a szakirodalom szerint egy új diszciplína születésének lehetünk szemtanúi. Ez lenne az információs társadalom tudománya. Igen, de mi a tárgya? Valójában a korábbi tudományágak sem tisztázták, hogy pontosan mi a tárgyuk. Az információs társadalom kérdésköre szerkezetek, tények, összefüggések dzsungele. Vegyük úgy, hogy társadalomelméletről van szó.
A társadalmi folyamatok döntő tényezője az ezredfordulón több dolog is lehetne. Nekünk, magyaroknak kézenfekvő lenne hazánk sorsát leginkább befolyásolónak tekinteni pl. azt a gazdasági liberalizmust, amely a Nemzetközi Valutaalap segítségével, annak nyomásgyakorló erejével hozzájárult Kelet-Európa rendszerváltásaihoz és az azt követő államleépítő folyamatokhoz. Az IMF Williamson tanulmányára építette fel az ún. washingtoni konszenzus alapelveit. Ennek fő jelszavai: liberalizáció, dereguláció és privatizáció.
Eme jelszavaknak megfelelően Magyarországon is megindult egy átalakító folyamat, egyre több területen az állam helyett a magánszféra kezébe került az irányítás, egyre inkább a tőketulajdonosok szabják meg azt is, hogy mi az érték s mi nem az, mit tanuljanak és mit ne.
Eredmény: több évtizeden át stabilan működő és gazdasági fejlődést (GDP-növekedést) mutató országok hirtelen szembe kellett, hogy nézzenek a nagyarányú munkanélküliség és a vele együtt járó nyomor és megélhetési bűnözés újbóli felbukkanásával. Még csökkenő népesség mellett is (mint pl. Magyarország) megoldhatatlannak tűnik a teljes foglalkoztatás kérdése, azaz, a gazdasági szocializáció. Ami a fizetéseket illeti, a pénzügyi szektorban érettségivel is többet lehet keresni, mint orvosi diplomával rezidensként. Ez a fizetési arány orvoselvándorlást eredményez. Miután a termelő szektorból egyre kevesebb a közvetlen bevétele (állami cégek profitja), az állam egyre inkább képtelen fenntartani szociális ellátórendszereit.
Hol bukkan elő az információs társadalom, amikor nincs elég nővér?
A 2008-as pénzügyi világválság is tipikus eseménye korunknak. A monopolkapitalizmus ciklikus válságai a marxizmust idézik. A profitráta csökkenése és a túltermelés újra és újra innovációkat követel a kapitalista országok vezetőitől. Mit tegyenek, hogy ne csökkenjen a profitráta és legyen fogyasztóképes kereslet? A legnagyobb gazdaságban az USÁ-ban a hitelhez jutás megkönnyítését, a másodlagos tőkepiacok kialakítását választották. Tehát nem emeltek fizetést (azért, hogy ne csökkenjen a profitráta), de megkönnyítették a hitelezést (azért, hogy legyen fizetőképes kereslet). Nyilvánvaló, hogy ez a folyamat nem folytatható a végtelenségig – mert eladósodnak az alulfizetett de a fogyasztási cikkeket megvásárolni kívánó dolgozók. Miközben soha nem látott vagyonok halmozódnak fel a tőkések oldalán. A 2008-as pénzügyi válság ennek a folyamatnak a tarthatatlanságára világított rá. A termelési viszonyok hiányosságaira.
De Z. Karvalics László más szemszögből elemzi a folyamatokat.
Mintha nem érdekelnék eléggé a profitrátával, a termelőeszközök tulajdonjogával és a szociális ellátórendszerek fenntarthatóságával kapcsolatos elméletek.
Az ezredfordulótól visszamegy néhány évtizedet a történelemben, annak társadalomelméleti szakirodalmát elemezi, James R. Beniger elemzéséből kiindulván. Beniger csaknem száz társadalomelméleti művet gyűjtött össze, amelyek 1950 és 1984 közt jelentek meg. Ezek címei korszakváltásra (poszt-) és az információ (tudás, kommunikáció, média) megnövekedett szerepére utalnak. Helvey és Daniel Bell fogalomalkotásai („az információ korszaka”, „posztindusztriális társadalom) után Porat a „tudásgazdaságot” állította középpontba. Ez a felfogás tűnik a legelterjedtebbnek. Vajon tényleg a tudás szerepe nőtt meg? Vagy inkább a globális tőke szerepe?
Z. Karvalics nem teszi fel ezt a kérdést. Marad az információs társadalom keresésének vonalán.
Az információs társadalom szempontjából vannak „infoszkeptikusok”, akik – részben az utóbi évtizedekben megfigyelhető negatív társadalmi következmények miatt – nem tekintik minőségi ugrásnak az információs technikák által kiváltott társadalmi hatásegyüttest.
Kling javaslata nyomán az információs társadalommal kapcsolatban három irányzatot különböztetnek meg: utópisták, antiutópisták és empirikusan lehorgonyzottak.
Z. Karvalics az utópisták közé tartozik, de nem vallja be.
2. Az új rendszer eljövetelének kétes bizonyítékai
Mely tények támasztják alá az új társadalmi rend létrejöttét Z. Karvalics László szerint? „Előtérbe került az információ, amely nemcsak eszköz, ennek eredményeként az ipari társadalom fogalmát felválthatja az információs társadalom fogalma.” Az 1990-es években már az új rendszer jellemzésével foglalkoztak: „hálózati elv” és „mobilitás.”
A „bizonyítékok” felszínes tudást tükröznek. Ugyanis az információ a többség számára ma is leginkább csak eszköz, nem cél. Ráadásul, nem is mindig hozzáférhető. Elég ha csak Magyarországon hamarosan szűkülő államilag finanszírozott hallgatói létszámra gondolok. Az ipari társadalmat nem az információs társadalom váltotta fel, hanem a posztindusztriális, amelyben a szolgáltatásoknak csak egy része kapcsolódik a számítógépekhez. Hiszen pl. az idősgondozók, pszichológusok arányának növekedése aligha sorolható ide. Ami pedig a mobilitást illeti – tekintsünk végig Északkelet-Magyarország kistelepülésein. 20-25 évvel ezelőtt az ún. fekete vonatok szállították Budapestre a munkásokat, ma pedig a megélhetési bűnözés virágzik. Az ún. „hálózati elv” a szocializmusban protekciót jelentett, ma is azt jelenti – ezen a téren sok változás nem történt. Legfeljebb annyi, hogy az állami pénzekhez való hozzáférés nagyobb vagyonkülönbségeket eredményezhet ma, mint 25-30 éve.
A tudományos élet képviselői (az informatikusok?) viszont már eldöntötték a kérdést, „eljött az információs társadalom korszaka, ami más, mint a korábbiak”. Bár a téma kissé bonyolult. Alvarez és Kilbourn (2002) háromdimenziós ábrát hoztak létre: témák, távlatok és alapmetaforák. A témák: globalizáció, individualizáció, információ (eszmék sokasága), interakció, hely. A távlatok: technológia, gazdaság/politika, társadalom, oktatás. Az alapmetaforák: forma, gép, kontextus, organicitás, megérzés, tekintély. Ez 120 problémacella. Túl sok. Egyszerűbbnek tűnik az a fölvetés, hogy „A társadalmi folyamatokban előremozdító és fékező erők vannak” (Schement és Curtis, 1997). Ez a felfogás már ismerős a vallástörténetből is, pl. a kereszténységben van Isten és Sátán, Jó és Rossz. Az ideológiában: a haladás és a reakció hívei. Ismerős, de túlságosan szubjektívnek tűnik.
Ha a rendszerszemléletet hívjuk segítségül, kézenfekvő a háromszintű felosztás (makro-, mezo- és mikroszint – Malaguerra, 2001). Vajon mérhető-e az információs társadalom mint állapot? Schement és Curtis (1997) hat jellegzetes mérhető összetevőt sorolt fel: információs javak és folyamatok, az információipar mint a gazdasági fitness mércéje, az információs munkakör mint szakma, a kölcsönös összekapcsoltság, az integrált médiakörnyezet, az új közösségi képletek – a régi elitek ellen. További összetevők: az információs egyenlőtlenségek, a társadalmi csoportok dinamikája, az információs írástudás, az információszabadság és információs önrendelkezés, az információs és kommunikációs technológiák (ICT), az információközpontú világkép, az információtudatos stratégia
A fölsorolt összetevők mind mérhetőek. De ha nem Z. Karvalics logikáját követnénk, vehetnénk más mérhető tényezőket is alapul. Pl. a könyvelők, a biztosítási ügynökök és a brókerek számának növekedését a volt szocialista országokban 1990 és 2008 között. Egyértelmű a növekedési tendencia. S ezekben az országokban az egyetemeken jogász-, közgazdász- és szociális munkás-diplomát szerzők száma is érzékelhetően növekedett 1990 óta. Tehát nemcsak az informatikusok aránya növekedett, hanem a pénzügyi szektor és az államigazgatási szektor egyes foglalkozástípusainak aránya is. Mi csökkent? A mezőgazdaságban és a feldolgozóiparban dolgozók aránya. Egyáltalán, a termelésben dolgozók aránya. És a természettudományi képzésekre jelentkezők aránya. Mintha a természettudományok jelentősége csökkent volna. Mi a változások kulcsa, fő iránya? Kiknek az igényei számítanak igazán?
3. Társadalomtörténeti megközelítések, eljött-e az önszerveződés korszaka?
Az 1960-as évektől vizsgálják az információs társadalom jelenségeit. James R. Beniger a «The Control revolution» című könyvében (1986) fedezte fel a kontrollválságok problémáját. Szerinte az 1830-tól kezdődő időszak a kontrollválságok és az ezek ellen létrejövő kontrollforradalmak ciklusaival válik értelmezhetővé. Az új információs technológiák először az állami bürokráciának a kontrollfunkcióját erősítették meg, majd az ellenkultúra részévé váltak. Az információs technológiák még régebbi korokra vezethetők vissza.
Ami a közelmúltat illeti, James Martin tanulámányai tükrözik a technológia fejlődését: «számítógépesített», «behuzalozott», majd «telematikus» társadalom. A digitális jövő azonban egyre inkább unalmas témának számít önmagában. A poszt-humán forgatókönyvek iránt ellenérzések vannak. A terminológiai bűvészmutatványok sem adnak érdemi választ a jövővel kapcsolatban. A «tudásalapú társadalom», a «tanuló társadalom», a «hálózat-társadalom» fogalmak nem versenytársai az «információs társadalom» fogalmának. Mert nem tudnak más értelmezési tartományt alkotni. Megváltoznak-e a hagyományos közösségi és intézményi funkciók? Állítólag a térszervezés és időháztartás új mintázatai jelennek meg (William J. Mitchell, 1995). A nemzetállamok átfogó információstratégiai programjai – egy egyetemes információs társadalmi fejlődés építőkockái. A globális információs társadalom a makroszint.
Igen, s az egyetlen egyértelmű változás, amely kimutatható – a technológiai váltás. Amely, természetesen, hatással van a munkaszervezésre, a munkaidő és a munkavégzés helyének rugalmasabbá válására bizonyos munkakörökben. De ez vajon már egy új társadalmi rendszer lenne? Kinek mi jut eszébe?
Csányi Vilmos fölvetette a «globális biokulturális rendszer» fogalmát, amihez a Földnek replikatív egységgé kell válnia. Ez a gondolat feltételezi, hogy a Földön már létre jött egy biokulturális rendszer, ami akár a globális információs társadalom is lehetne. Ezt lenne jó kivinni más bolygókra, akkor válna a Föld replikatív egységgé.
Norbert Wiener, Jürgen Habermas és Luhmann az önszerveződés fogalmát kapcsolták az információs társadalomhoz. Igen, az önszerveződés a civil társadalom fogalmával függ össze, aminek megváltozása átalakíthatja a politikai társadalmat, a jogi-hatalmi viszonyokat. Antonio Gramsci foglalkozott ezen szférák működésével, azzal, hogy mindegyik szférában külön-külön létrejöhet a hegemónia. De vajon létejön-e egy új szemlélet hegemóniája?
A holland Loer Leydesdorff általános elméleti modellt alkotott az önszerveződésre, amit az Európai Unió is alkalmazott.
Itt érdemes megállni és elgondolkodni az önszerveződés, a társadalomszerveződés, a szerves értelmiségi fogalmán. A jogi-hatalmi viszonyok témájánál. Hogyan történik az irányítás, hogyan jönnek létre a társdalom irányító intézményei, hogyan kerülnek pozícióba az intézmények, a társadalom, az akadémia, az egyetemek és középiskolák, általános iskolák vagy az iskolák osztályainak vezetői?
Választások útján, öröklődés útján vagy valamilyen szakmai teljesítmény- vagy képességmérés eredményeként? Vagy így is és úgy is? Az állampolgárok ismerhetik-e személyesen leendő politikai vezetőiket vagy nem? Az állampolgárok beleszólhatnak-e választott vezetőik tevékenységébe, ha azok a vezetők nem teljesítik választási ígéreteiket?
Meddig terjed az intézményi önállóság az új politikai hatalommal szemben – pl. osztályvezetői szintig mindenkit leválthat-e az új politikai hatalom?
Tényleg a többséget képviseli-e az új politikai hatalom, vagy csak a politikailag aktívak többségét – egy adott történelmi pillanatban?
Célja-e az államnak, hogy minden állampolgára számára hozzáférhetővé tegye a tudást, a munkalehetőségeket, vagy válogathat, szelektálhat a neki kedvesebbek és kevésbé kedvesek között?
Az Európai Unió is, Z. Karvalics László is úgy tesznek, mintha a jogi-hatalmi viszonyok konkrétumai, pl. a politikai pártok belső diktatúrája, a szabad mandátum elvének gyakorlattá váló be nem tartása (azaz, a frakciófegyelem kikényszerítésének gyakorlata), a politikai piac szavatosságijog-nélkülisége (a visszahívhatóság intézményébek hiánya), a mindenkori politikai hatalom zsákmányszerző jellege (a vezető posztokra való kinevezések joga a mindenkori kormánypártok privilégiuma), a nemzeti alaptanterv és az érettségi követelmények által megvalósítható nemzeti szintű indokrináció lehetősége másodlagos kérdések lennének. Mintha nem lenne fontos, hogy a társadalom és annak értelmisége organikus jellegű legyen, hiszen a működéséhez elég az is, ha nem organikus. Tehát mintha se a politikai elitnek, se a gazdasági elitnek, se a kulturális elitnek nem lenne igazán fontos, hogy a társadalom önszervező legyen, s az elitek ellenére vajon hogyan alakulhatna át egy társadalom?
4. Thomas Hobbes aktualitása: a társadalom akár vissza is eshet egy korábbi állapotába
Már az európai felvilágosodás hajnalán Hobbesnál fölvetődik a hatalom legitimációjának kérdése. Mi a hatalom értelme, haszna a társadalmat alkotó egyének számára? Hobbes szerint «az ember természettől ellensége a többi embernek». «az ember vérszomjasabb és kegyetlenebb fenavad, mint a farkasok, medvék és kígyók, mert mindenre kész, semmire sincs tekintettel, hogy kielégítse jövendő szükségleteit, amelyeket képes előrelátni.» «A legfőbb jó az önfenntartás. Hiszen a természet úgy rendezte, hogy mindenki a maga javát akarja.» Ha abból indulunk ki, hogy «az ember embernek farkasa» (homo homines lupus est), akkor kézenfekvő, hogy az államra azért van szükség, hogy kordában tartsa az emberek egymás iránti akcióit. Hobbes szerint Anglia polgári forradalma nem más mint az ember visszaesése a természetes állapotba, amikor «tetőpontjukra értek az önző tulajdonosi érdekek összeütközései». «A természeti állapotban az emberek tettei túl vannak jón és rosszon, csak hatásos (sikeres) és hatástalan (sikertelen) tettekre lehet őket felosztani.
Vajon nem ugyanaz történt a magyarországi rendszerváltáskor? Tehát, nem előrelépés, hanem visszaesés az erkölcs előtti állapotba?
Andrew L. Shapiro és David Schenk képviselik a «technorealizmust», ami az esélyek és veszélyek reális láttatását jelenti. «A nemzeti piacok, kulturális és politikai intézmények eróziója gyorsul. A gazdaság és a technológia előreszalad, a közösségi és identitásképletek lassabban alakulnak át.» – írta Z. Karvalics. De nem értékelte, hogy ez az átalakulás milyen irányban mutat, pozitív vagy negatív irányban, garantálja-e bármi a nagyobb együttműködési hajlandóságot? «Az értékvilág belső arányai változnak meg. A jelenről akkor írhatók autentikus elemzések, ha az értékszempontok autentikusak, megfelelően érvelnek és kontextusuk van.» – írta Z. Karvalics László.
Igen, de hogyan? Hogyan garantálható, hogy az értékszempontok autentikusak legyenek? Hogyan kerülhetők el az álviták, az irracionalitás? «Megnő az ismeretterjesztő műfajok szerepe.» De mi ad iránytűt az ismeretterjesztők számára a mai, egyesek által posztmodernnek tekintett világban?
James Beniger elemezte a társadalomelméleti fogalmakat. A technológiai változások ideig-óráig elfedték azt a tényt, hogy az információs társadalom kérdésköre társadalomtudomány. Igen, ez a lényeg. S a társadalom nem lineárisan fejlődik, hanem ad hoc. Alkalmanként előremegy, alkalmanként visszaesik, erköcsileg vagy akár tudományosan is. Persze, leginkább csak a társadalomtudományokban van esély a visszaesésre. Az egyéni érdekek miatt. Hiszen, miért lenne fontos a haladás annak, akinek több hasznot hoz a visszaesés? A jóléti államoknak nagyobb a közvetlen költsége, mint a rendőrállamoknak, akkor miért tartanák fenn a jóléti államokat a nagytőkések?.Vagy miért tartanák meg az erről szóló elméleteket – a társadalomtudományokban?
A természettudományok, a technológia terén, lineárisabb a fejlődés, nehezebb ellenérdekeltséget felfedezni, a verifikáció, a kísérleti bizonyítás lehetősége miatt egyértelműbbnek tűnnek a dolgok. Az evolúció menete a számítástechnikában lineáris: hardverek, szoftverek, hálózatok, rendszerek, információtechnológia, tudástechnológia.
5. Kételyek a társadalmi és a technológiai fejlődés párhuzamosságával kapcsolatban
„A társadalomelmélet tükrözi az adott kor technológiai színvonalát.” – írta Z. Karvalics László. Ez talán egy megalapozatlan, de legalábbis, félreérthető állítás. Félreérthető, mert egyrészt a felé nyomja az ember gondolatmenetét, hogy a társadalomelmélet garantáltan előrehalad, másrészt a felé, hogy garantáltan megbirkózik az új veszélyekkel. A közelmúltból ennek ellenkezőjére vannak bizonyítékok, tehát nem halad előre a politikában domináló társadalomelmélet – még az a színvonal sem garantálható, amely korábban megvolt (pl. Magyarországon, Spanyolországban, Egyiptomban a teljes foglalkoztatást biztosító társadalomszervezés); másrészt, elég pusztán a biztonságos energiatermelés kérdését elemezni, az atomhulladékok biztonságos elhelyezése megoldatlan, ugyanúgy mint pl. a felrobbant csernobili vagy fukusimai atomerőművek környezetének rehabilitációja. Azaz, az új korszak képtelen az általa teremtett új problémák azonnali megoldására.
Pusztán annyit állapíthatunk meg, hogy a technológia általában valamilyen hatással van a társadalomra, minimum, létrehoz új a szükségleteket. Ez a fogyasztói társadalom lényege. De az új termék, az új szükséglet nem automatikusan generál új társadalomelméletet, ráadásul, le is rombolhatja azt a régit, aminél nem talál jobbat.
6. Kételyek az információs társadalom narratíváival kapcsolatban
Az információs társadalomnak – Z. Karvalics László szerint – három narratívája van: egy nagy, egy kicsi és egy mini.
A nagy narratíva a japán Shumpei Kumon információ alapú civilizációelmélete. A modell elméleti gyengeségét tükrözi, hogy a kulturális antropológia egy kőkorszaki törzsön is kimutathatja az információs társadalom jellegzetességeit (Lindstrom, 1990).
A kis narratíva Manuel Castells elméleti trilógiája (Az információs korszak), amely az ipari korszakból való átmenetet vizsgálta. Castells többrétegű gazdaságelméleti, politikaelméleti és kultúraelméleti alapvetést kínált, a hálózatiság elvének alkalmazásával keresett új fogalmi keretet. De hiányzik a konfliktusok szerkezeteinek vizsgálata, a médiaelmélet tanulságainak levonása, a kulturális alkalmazkodóképeség vizsgálata, az információs pszichológiai megközelítés – ismerte el Z. Karvalics László. Hozzáteszem, hogy a magyar kormány most éppen szeretné visszavezetni Magyarországot a posztindusztriális társadalomból az ipari társadalomba, azaz, megnövelni az ipari termelés GDP-ben elfoglalt arányát a szolgáltatásokhoz képest. Ez a törekvés elérte az Akadémiát is, amennyiben a természettudományos kutatások anyagi finanszírozását preferálná inkább az állam a társadalomtudományi kutatások rovására.
A mini narratíva az az információstratégia, ami lényegében tervgazdálkodás («információs társadalomépítési program»), s háttértudományok sorát integrálta: a menedzsment-irodalmat (amelynek része a vízióvezéreltség, az adatvagyon-gazdálkodás), az innovációpolitikát, a pedagógiát, a jogtudományt, a nyelvtudományt. Rob Kling az Indiana Egyetemen kezdte el a Társadalmi Informatika Központot. Ezzel önállósította, leválasztotta a pusztán műszaki jellegről. Elismerte, hogy a tudományszociológiai folyamatok elválaszthatatlanok a pénzügyi és gazdasági folyamatoktól.
Az integrált társadalomtudományos kutatásra való törekvést jónak tartom. De akkor miért nem veszik elő pl. az 1968-as új gazdasági mechanizmus modelljét vagy a jugoszláv önigazgatási modellt? Vagy Lenin villamosítási tervét – a GOERLRO-t? Mintha mindenáron újnak, az információs korszak termékének szeretnék mutatni azt, amire már volt példa a történelemben, függetlenül az információs korszaktól.
7. Összegzés
A társadalmi rendszerek kérdése bonyolultabb annál, minthogy egyes tudományos innovációk statisztikai adatai alapján új korszakok eljövetelét állapíthatnánk meg, figyelmen kívül hagyván az aktuális társadalmi viszonyok jellegét. A tudomány és technológia lineáris fejlődése nemcsak nem garantálja a társadalom fejlődését, hanem még annak visszaesését is lehetővé teszi.
1. Minek a szerepe változott leginkább? A magántőkéé, az államé vagy az információé?
Milyen fogalmi keretben beszélhetünk az információs társadalomról, mi értelme a fogalomalkotásnak, s mi következik mindebből?
Nehéz lenne megcáfolni Z. Karvalics Lászlónak azt az állítását, hogy a média, a szakirodalom szerint egy új diszciplína születésének lehetünk szemtanúi. Ez lenne az információs társadalom tudománya. Igen, de mi a tárgya? Valójában a korábbi tudományágak sem tisztázták, hogy pontosan mi a tárgyuk. Az információs társadalom kérdésköre szerkezetek, tények, összefüggések dzsungele. Vegyük úgy, hogy társadalomelméletről van szó.
A társadalmi folyamatok döntő tényezője az ezredfordulón több dolog is lehetne. Nekünk, magyaroknak kézenfekvő lenne hazánk sorsát leginkább befolyásolónak tekinteni pl. azt a gazdasági liberalizmust, amely a Nemzetközi Valutaalap segítségével, annak nyomásgyakorló erejével hozzájárult Kelet-Európa rendszerváltásaihoz és az azt követő államleépítő folyamatokhoz. Az IMF Williamson tanulmányára építette fel az ún. washingtoni konszenzus alapelveit. Ennek fő jelszavai: liberalizáció, dereguláció és privatizáció.
Eme jelszavaknak megfelelően Magyarországon is megindult egy átalakító folyamat, egyre több területen az állam helyett a magánszféra kezébe került az irányítás, egyre inkább a tőketulajdonosok szabják meg azt is, hogy mi az érték s mi nem az, mit tanuljanak és mit ne.
Eredmény: több évtizeden át stabilan működő és gazdasági fejlődést (GDP-növekedést) mutató országok hirtelen szembe kellett, hogy nézzenek a nagyarányú munkanélküliség és a vele együtt járó nyomor és megélhetési bűnözés újbóli felbukkanásával. Még csökkenő népesség mellett is (mint pl. Magyarország) megoldhatatlannak tűnik a teljes foglalkoztatás kérdése, azaz, a gazdasági szocializáció. Ami a fizetéseket illeti, a pénzügyi szektorban érettségivel is többet lehet keresni, mint orvosi diplomával rezidensként. Ez a fizetési arány orvoselvándorlást eredményez. Miután a termelő szektorból egyre kevesebb a közvetlen bevétele (állami cégek profitja), az állam egyre inkább képtelen fenntartani szociális ellátórendszereit.
Hol bukkan elő az információs társadalom, amikor nincs elég nővér?
A 2008-as pénzügyi világválság is tipikus eseménye korunknak. A monopolkapitalizmus ciklikus válságai a marxizmust idézik. A profitráta csökkenése és a túltermelés újra és újra innovációkat követel a kapitalista országok vezetőitől. Mit tegyenek, hogy ne csökkenjen a profitráta és legyen fogyasztóképes kereslet? A legnagyobb gazdaságban az USÁ-ban a hitelhez jutás megkönnyítését, a másodlagos tőkepiacok kialakítását választották. Tehát nem emeltek fizetést (azért, hogy ne csökkenjen a profitráta), de megkönnyítették a hitelezést (azért, hogy legyen fizetőképes kereslet). Nyilvánvaló, hogy ez a folyamat nem folytatható a végtelenségig – mert eladósodnak az alulfizetett de a fogyasztási cikkeket megvásárolni kívánó dolgozók. Miközben soha nem látott vagyonok halmozódnak fel a tőkések oldalán. A 2008-as pénzügyi válság ennek a folyamatnak a tarthatatlanságára világított rá. A termelési viszonyok hiányosságaira.
De Z. Karvalics László más szemszögből elemzi a folyamatokat.
Mintha nem érdekelnék eléggé a profitrátával, a termelőeszközök tulajdonjogával és a szociális ellátórendszerek fenntarthatóságával kapcsolatos elméletek.
Az ezredfordulótól visszamegy néhány évtizedet a történelemben, annak társadalomelméleti szakirodalmát elemezi, James R. Beniger elemzéséből kiindulván. Beniger csaknem száz társadalomelméleti művet gyűjtött össze, amelyek 1950 és 1984 közt jelentek meg. Ezek címei korszakváltásra (poszt-) és az információ (tudás, kommunikáció, média) megnövekedett szerepére utalnak. Helvey és Daniel Bell fogalomalkotásai („az információ korszaka”, „posztindusztriális társadalom) után Porat a „tudásgazdaságot” állította középpontba. Ez a felfogás tűnik a legelterjedtebbnek. Vajon tényleg a tudás szerepe nőtt meg? Vagy inkább a globális tőke szerepe?
Z. Karvalics nem teszi fel ezt a kérdést. Marad az információs társadalom keresésének vonalán.
Az információs társadalom szempontjából vannak „infoszkeptikusok”, akik – részben az utóbi évtizedekben megfigyelhető negatív társadalmi következmények miatt – nem tekintik minőségi ugrásnak az információs technikák által kiváltott társadalmi hatásegyüttest.
Kling javaslata nyomán az információs társadalommal kapcsolatban három irányzatot különböztetnek meg: utópisták, antiutópisták és empirikusan lehorgonyzottak.
Z. Karvalics az utópisták közé tartozik, de nem vallja be.
2. Az új rendszer eljövetelének kétes bizonyítékai
Mely tények támasztják alá az új társadalmi rend létrejöttét Z. Karvalics László szerint? „Előtérbe került az információ, amely nemcsak eszköz, ennek eredményeként az ipari társadalom fogalmát felválthatja az információs társadalom fogalma.” Az 1990-es években már az új rendszer jellemzésével foglalkoztak: „hálózati elv” és „mobilitás.”
A „bizonyítékok” felszínes tudást tükröznek. Ugyanis az információ a többség számára ma is leginkább csak eszköz, nem cél. Ráadásul, nem is mindig hozzáférhető. Elég ha csak Magyarországon hamarosan szűkülő államilag finanszírozott hallgatói létszámra gondolok. Az ipari társadalmat nem az információs társadalom váltotta fel, hanem a posztindusztriális, amelyben a szolgáltatásoknak csak egy része kapcsolódik a számítógépekhez. Hiszen pl. az idősgondozók, pszichológusok arányának növekedése aligha sorolható ide. Ami pedig a mobilitást illeti – tekintsünk végig Északkelet-Magyarország kistelepülésein. 20-25 évvel ezelőtt az ún. fekete vonatok szállították Budapestre a munkásokat, ma pedig a megélhetési bűnözés virágzik. Az ún. „hálózati elv” a szocializmusban protekciót jelentett, ma is azt jelenti – ezen a téren sok változás nem történt. Legfeljebb annyi, hogy az állami pénzekhez való hozzáférés nagyobb vagyonkülönbségeket eredményezhet ma, mint 25-30 éve.
A tudományos élet képviselői (az informatikusok?) viszont már eldöntötték a kérdést, „eljött az információs társadalom korszaka, ami más, mint a korábbiak”. Bár a téma kissé bonyolult. Alvarez és Kilbourn (2002) háromdimenziós ábrát hoztak létre: témák, távlatok és alapmetaforák. A témák: globalizáció, individualizáció, információ (eszmék sokasága), interakció, hely. A távlatok: technológia, gazdaság/politika, társadalom, oktatás. Az alapmetaforák: forma, gép, kontextus, organicitás, megérzés, tekintély. Ez 120 problémacella. Túl sok. Egyszerűbbnek tűnik az a fölvetés, hogy „A társadalmi folyamatokban előremozdító és fékező erők vannak” (Schement és Curtis, 1997). Ez a felfogás már ismerős a vallástörténetből is, pl. a kereszténységben van Isten és Sátán, Jó és Rossz. Az ideológiában: a haladás és a reakció hívei. Ismerős, de túlságosan szubjektívnek tűnik.
Ha a rendszerszemléletet hívjuk segítségül, kézenfekvő a háromszintű felosztás (makro-, mezo- és mikroszint – Malaguerra, 2001). Vajon mérhető-e az információs társadalom mint állapot? Schement és Curtis (1997) hat jellegzetes mérhető összetevőt sorolt fel: információs javak és folyamatok, az információipar mint a gazdasági fitness mércéje, az információs munkakör mint szakma, a kölcsönös összekapcsoltság, az integrált médiakörnyezet, az új közösségi képletek – a régi elitek ellen. További összetevők: az információs egyenlőtlenségek, a társadalmi csoportok dinamikája, az információs írástudás, az információszabadság és információs önrendelkezés, az információs és kommunikációs technológiák (ICT), az információközpontú világkép, az információtudatos stratégia
A fölsorolt összetevők mind mérhetőek. De ha nem Z. Karvalics logikáját követnénk, vehetnénk más mérhető tényezőket is alapul. Pl. a könyvelők, a biztosítási ügynökök és a brókerek számának növekedését a volt szocialista országokban 1990 és 2008 között. Egyértelmű a növekedési tendencia. S ezekben az országokban az egyetemeken jogász-, közgazdász- és szociális munkás-diplomát szerzők száma is érzékelhetően növekedett 1990 óta. Tehát nemcsak az informatikusok aránya növekedett, hanem a pénzügyi szektor és az államigazgatási szektor egyes foglalkozástípusainak aránya is. Mi csökkent? A mezőgazdaságban és a feldolgozóiparban dolgozók aránya. Egyáltalán, a termelésben dolgozók aránya. És a természettudományi képzésekre jelentkezők aránya. Mintha a természettudományok jelentősége csökkent volna. Mi a változások kulcsa, fő iránya? Kiknek az igényei számítanak igazán?
3. Társadalomtörténeti megközelítések, eljött-e az önszerveződés korszaka?
Az 1960-as évektől vizsgálják az információs társadalom jelenségeit. James R. Beniger a «The Control revolution» című könyvében (1986) fedezte fel a kontrollválságok problémáját. Szerinte az 1830-tól kezdődő időszak a kontrollválságok és az ezek ellen létrejövő kontrollforradalmak ciklusaival válik értelmezhetővé. Az új információs technológiák először az állami bürokráciának a kontrollfunkcióját erősítették meg, majd az ellenkultúra részévé váltak. Az információs technológiák még régebbi korokra vezethetők vissza.
Ami a közelmúltat illeti, James Martin tanulámányai tükrözik a technológia fejlődését: «számítógépesített», «behuzalozott», majd «telematikus» társadalom. A digitális jövő azonban egyre inkább unalmas témának számít önmagában. A poszt-humán forgatókönyvek iránt ellenérzések vannak. A terminológiai bűvészmutatványok sem adnak érdemi választ a jövővel kapcsolatban. A «tudásalapú társadalom», a «tanuló társadalom», a «hálózat-társadalom» fogalmak nem versenytársai az «információs társadalom» fogalmának. Mert nem tudnak más értelmezési tartományt alkotni. Megváltoznak-e a hagyományos közösségi és intézményi funkciók? Állítólag a térszervezés és időháztartás új mintázatai jelennek meg (William J. Mitchell, 1995). A nemzetállamok átfogó információstratégiai programjai – egy egyetemes információs társadalmi fejlődés építőkockái. A globális információs társadalom a makroszint.
Igen, s az egyetlen egyértelmű változás, amely kimutatható – a technológiai váltás. Amely, természetesen, hatással van a munkaszervezésre, a munkaidő és a munkavégzés helyének rugalmasabbá válására bizonyos munkakörökben. De ez vajon már egy új társadalmi rendszer lenne? Kinek mi jut eszébe?
Csányi Vilmos fölvetette a «globális biokulturális rendszer» fogalmát, amihez a Földnek replikatív egységgé kell válnia. Ez a gondolat feltételezi, hogy a Földön már létre jött egy biokulturális rendszer, ami akár a globális információs társadalom is lehetne. Ezt lenne jó kivinni más bolygókra, akkor válna a Föld replikatív egységgé.
Norbert Wiener, Jürgen Habermas és Luhmann az önszerveződés fogalmát kapcsolták az információs társadalomhoz. Igen, az önszerveződés a civil társadalom fogalmával függ össze, aminek megváltozása átalakíthatja a politikai társadalmat, a jogi-hatalmi viszonyokat. Antonio Gramsci foglalkozott ezen szférák működésével, azzal, hogy mindegyik szférában külön-külön létrejöhet a hegemónia. De vajon létejön-e egy új szemlélet hegemóniája?
A holland Loer Leydesdorff általános elméleti modellt alkotott az önszerveződésre, amit az Európai Unió is alkalmazott.
Itt érdemes megállni és elgondolkodni az önszerveződés, a társadalomszerveződés, a szerves értelmiségi fogalmán. A jogi-hatalmi viszonyok témájánál. Hogyan történik az irányítás, hogyan jönnek létre a társdalom irányító intézményei, hogyan kerülnek pozícióba az intézmények, a társadalom, az akadémia, az egyetemek és középiskolák, általános iskolák vagy az iskolák osztályainak vezetői?
Választások útján, öröklődés útján vagy valamilyen szakmai teljesítmény- vagy képességmérés eredményeként? Vagy így is és úgy is? Az állampolgárok ismerhetik-e személyesen leendő politikai vezetőiket vagy nem? Az állampolgárok beleszólhatnak-e választott vezetőik tevékenységébe, ha azok a vezetők nem teljesítik választási ígéreteiket?
Meddig terjed az intézményi önállóság az új politikai hatalommal szemben – pl. osztályvezetői szintig mindenkit leválthat-e az új politikai hatalom?
Tényleg a többséget képviseli-e az új politikai hatalom, vagy csak a politikailag aktívak többségét – egy adott történelmi pillanatban?
Célja-e az államnak, hogy minden állampolgára számára hozzáférhetővé tegye a tudást, a munkalehetőségeket, vagy válogathat, szelektálhat a neki kedvesebbek és kevésbé kedvesek között?
Az Európai Unió is, Z. Karvalics László is úgy tesznek, mintha a jogi-hatalmi viszonyok konkrétumai, pl. a politikai pártok belső diktatúrája, a szabad mandátum elvének gyakorlattá váló be nem tartása (azaz, a frakciófegyelem kikényszerítésének gyakorlata), a politikai piac szavatosságijog-nélkülisége (a visszahívhatóság intézményébek hiánya), a mindenkori politikai hatalom zsákmányszerző jellege (a vezető posztokra való kinevezések joga a mindenkori kormánypártok privilégiuma), a nemzeti alaptanterv és az érettségi követelmények által megvalósítható nemzeti szintű indokrináció lehetősége másodlagos kérdések lennének. Mintha nem lenne fontos, hogy a társadalom és annak értelmisége organikus jellegű legyen, hiszen a működéséhez elég az is, ha nem organikus. Tehát mintha se a politikai elitnek, se a gazdasági elitnek, se a kulturális elitnek nem lenne igazán fontos, hogy a társadalom önszervező legyen, s az elitek ellenére vajon hogyan alakulhatna át egy társadalom?
4. Thomas Hobbes aktualitása: a társadalom akár vissza is eshet egy korábbi állapotába
Már az európai felvilágosodás hajnalán Hobbesnál fölvetődik a hatalom legitimációjának kérdése. Mi a hatalom értelme, haszna a társadalmat alkotó egyének számára? Hobbes szerint «az ember természettől ellensége a többi embernek». «az ember vérszomjasabb és kegyetlenebb fenavad, mint a farkasok, medvék és kígyók, mert mindenre kész, semmire sincs tekintettel, hogy kielégítse jövendő szükségleteit, amelyeket képes előrelátni.» «A legfőbb jó az önfenntartás. Hiszen a természet úgy rendezte, hogy mindenki a maga javát akarja.» Ha abból indulunk ki, hogy «az ember embernek farkasa» (homo homines lupus est), akkor kézenfekvő, hogy az államra azért van szükség, hogy kordában tartsa az emberek egymás iránti akcióit. Hobbes szerint Anglia polgári forradalma nem más mint az ember visszaesése a természetes állapotba, amikor «tetőpontjukra értek az önző tulajdonosi érdekek összeütközései». «A természeti állapotban az emberek tettei túl vannak jón és rosszon, csak hatásos (sikeres) és hatástalan (sikertelen) tettekre lehet őket felosztani.
Vajon nem ugyanaz történt a magyarországi rendszerváltáskor? Tehát, nem előrelépés, hanem visszaesés az erkölcs előtti állapotba?
Andrew L. Shapiro és David Schenk képviselik a «technorealizmust», ami az esélyek és veszélyek reális láttatását jelenti. «A nemzeti piacok, kulturális és politikai intézmények eróziója gyorsul. A gazdaság és a technológia előreszalad, a közösségi és identitásképletek lassabban alakulnak át.» – írta Z. Karvalics. De nem értékelte, hogy ez az átalakulás milyen irányban mutat, pozitív vagy negatív irányban, garantálja-e bármi a nagyobb együttműködési hajlandóságot? «Az értékvilág belső arányai változnak meg. A jelenről akkor írhatók autentikus elemzések, ha az értékszempontok autentikusak, megfelelően érvelnek és kontextusuk van.» – írta Z. Karvalics László.
Igen, de hogyan? Hogyan garantálható, hogy az értékszempontok autentikusak legyenek? Hogyan kerülhetők el az álviták, az irracionalitás? «Megnő az ismeretterjesztő műfajok szerepe.» De mi ad iránytűt az ismeretterjesztők számára a mai, egyesek által posztmodernnek tekintett világban?
James Beniger elemezte a társadalomelméleti fogalmakat. A technológiai változások ideig-óráig elfedték azt a tényt, hogy az információs társadalom kérdésköre társadalomtudomány. Igen, ez a lényeg. S a társadalom nem lineárisan fejlődik, hanem ad hoc. Alkalmanként előremegy, alkalmanként visszaesik, erköcsileg vagy akár tudományosan is. Persze, leginkább csak a társadalomtudományokban van esély a visszaesésre. Az egyéni érdekek miatt. Hiszen, miért lenne fontos a haladás annak, akinek több hasznot hoz a visszaesés? A jóléti államoknak nagyobb a közvetlen költsége, mint a rendőrállamoknak, akkor miért tartanák fenn a jóléti államokat a nagytőkések?.Vagy miért tartanák meg az erről szóló elméleteket – a társadalomtudományokban?
A természettudományok, a technológia terén, lineárisabb a fejlődés, nehezebb ellenérdekeltséget felfedezni, a verifikáció, a kísérleti bizonyítás lehetősége miatt egyértelműbbnek tűnnek a dolgok. Az evolúció menete a számítástechnikában lineáris: hardverek, szoftverek, hálózatok, rendszerek, információtechnológia, tudástechnológia.
5. Kételyek a társadalmi és a technológiai fejlődés párhuzamosságával kapcsolatban
„A társadalomelmélet tükrözi az adott kor technológiai színvonalát.” – írta Z. Karvalics László. Ez talán egy megalapozatlan, de legalábbis, félreérthető állítás. Félreérthető, mert egyrészt a felé nyomja az ember gondolatmenetét, hogy a társadalomelmélet garantáltan előrehalad, másrészt a felé, hogy garantáltan megbirkózik az új veszélyekkel. A közelmúltból ennek ellenkezőjére vannak bizonyítékok, tehát nem halad előre a politikában domináló társadalomelmélet – még az a színvonal sem garantálható, amely korábban megvolt (pl. Magyarországon, Spanyolországban, Egyiptomban a teljes foglalkoztatást biztosító társadalomszervezés); másrészt, elég pusztán a biztonságos energiatermelés kérdését elemezni, az atomhulladékok biztonságos elhelyezése megoldatlan, ugyanúgy mint pl. a felrobbant csernobili vagy fukusimai atomerőművek környezetének rehabilitációja. Azaz, az új korszak képtelen az általa teremtett új problémák azonnali megoldására.
Pusztán annyit állapíthatunk meg, hogy a technológia általában valamilyen hatással van a társadalomra, minimum, létrehoz új a szükségleteket. Ez a fogyasztói társadalom lényege. De az új termék, az új szükséglet nem automatikusan generál új társadalomelméletet, ráadásul, le is rombolhatja azt a régit, aminél nem talál jobbat.
6. Kételyek az információs társadalom narratíváival kapcsolatban
Az információs társadalomnak – Z. Karvalics László szerint – három narratívája van: egy nagy, egy kicsi és egy mini.
A nagy narratíva a japán Shumpei Kumon információ alapú civilizációelmélete. A modell elméleti gyengeségét tükrözi, hogy a kulturális antropológia egy kőkorszaki törzsön is kimutathatja az információs társadalom jellegzetességeit (Lindstrom, 1990).
A kis narratíva Manuel Castells elméleti trilógiája (Az információs korszak), amely az ipari korszakból való átmenetet vizsgálta. Castells többrétegű gazdaságelméleti, politikaelméleti és kultúraelméleti alapvetést kínált, a hálózatiság elvének alkalmazásával keresett új fogalmi keretet. De hiányzik a konfliktusok szerkezeteinek vizsgálata, a médiaelmélet tanulságainak levonása, a kulturális alkalmazkodóképeség vizsgálata, az információs pszichológiai megközelítés – ismerte el Z. Karvalics László. Hozzáteszem, hogy a magyar kormány most éppen szeretné visszavezetni Magyarországot a posztindusztriális társadalomból az ipari társadalomba, azaz, megnövelni az ipari termelés GDP-ben elfoglalt arányát a szolgáltatásokhoz képest. Ez a törekvés elérte az Akadémiát is, amennyiben a természettudományos kutatások anyagi finanszírozását preferálná inkább az állam a társadalomtudományi kutatások rovására.
A mini narratíva az az információstratégia, ami lényegében tervgazdálkodás («információs társadalomépítési program»), s háttértudományok sorát integrálta: a menedzsment-irodalmat (amelynek része a vízióvezéreltség, az adatvagyon-gazdálkodás), az innovációpolitikát, a pedagógiát, a jogtudományt, a nyelvtudományt. Rob Kling az Indiana Egyetemen kezdte el a Társadalmi Informatika Központot. Ezzel önállósította, leválasztotta a pusztán műszaki jellegről. Elismerte, hogy a tudományszociológiai folyamatok elválaszthatatlanok a pénzügyi és gazdasági folyamatoktól.
Az integrált társadalomtudományos kutatásra való törekvést jónak tartom. De akkor miért nem veszik elő pl. az 1968-as új gazdasági mechanizmus modelljét vagy a jugoszláv önigazgatási modellt? Vagy Lenin villamosítási tervét – a GOERLRO-t? Mintha mindenáron újnak, az információs korszak termékének szeretnék mutatni azt, amire már volt példa a történelemben, függetlenül az információs korszaktól.
7. Összegzés
A társadalmi rendszerek kérdése bonyolultabb annál, minthogy egyes tudományos innovációk statisztikai adatai alapján új korszakok eljövetelét állapíthatnánk meg, figyelmen kívül hagyván az aktuális társadalmi viszonyok jellegét. A tudomány és technológia lineáris fejlődése nemcsak nem garantálja a társadalom fejlődését, hanem még annak visszaesését is lehetővé teszi.
Megjegyzések Castells gondolataihoz, Heideggert idézve (Az örökkévalóság peremén: időtlen idő)
Ez az írása Manuel Castellsnek kissé titokzatosnak tűnik. A középpontban az idő fogalma áll, amelyet lehet sűríteni, relativizálni, megszüntetni. Persze, az utóbbit csak látszólag. Foglalkozván történelemmel és történelemfilozófiával túlbonyolítottnak érzem a problémafelvetését.
Gyakorlatilag, két idő-probléma vethető fel: az egyik az időhatékonyság kérdése, a másik a társadalmi haladás kérdése. Az időhatékonyság a kapitalizmus terméke, a polgárság választotta igazán ketté a munkaidőt és a szabadidőt. A haladáseszme kérdése bonyolultabb, a kereszténység és az iszlám is feltételezte a haladást, amely Jézus vagy Mohamed megjelenésével gyorsult fel igazán, a schellingi, hegeli és marxi dialektika pedig szakaszokra bontotta a haladást. Charles Darwin fölfedezte az evolúciót, a herbarti-zilleri pedagógia pedig alkalmazta azt a pedagógiában, a tanítás sorrendiségében, abban a kronologikus rendben, ami manapság is jellemzi a magyarországi irodalom- és történelemoktatást.
A mai világban (az információs társadalom vagy a hálózati társadalom feltételezett korszakában) az időhatékonyság felgyorsul, miközben a társadalmi haladás megkérdőjeleződik.
Nem igazán értettem Castells mire gondolt azon állítás kapcsán, hogy „A korszerű elme az időt tagadó elme.” (A gondolat eredetileg Harold Innistől származik.) Ennek a gondolatnak pont az ellenkezőjét fejtette ki Martin Heidegger (1889–1976) Lét és idő (Sein und Zeit) című korszakalkotó művében 1927-ben. Heidegger szerint az idő azért fontos, mert meghalunk. A nyugati filozófia éppen amiatt vált felszínessé, hogy nem foglalkozott eleget azzal az idővel, amely a létezés, azaz, az ittlét attribútuma.
Most vázlatosan ismertetem Castells mondanivalóját:
Oroszország nyugatosodása és az idő
Oroszország modernizálása kapcsán a helyzet világos, ez a kapitalizálódással, a nyugat-európai (angol, holland, porosz) termelési és társadalomszervezési újítások átvételével függött össze. Nagy Péter orosz cár bevezette a Julianusz-naptárt, áthelyezte az újévet szeptember helyett januárra. Az oroszok egy részét, persze nem sikerült meggyőznie, ugyanúgy, mint a pravoszláv egyház reformjaival kapcsolatban sem (amelyek nem Nyugat-Európához, hanem Bizánchoz kapcsolódtak).
A cár egyik célja az volt, hogy Oroszországot összekösse Európával („Ablakot nyisson rá” – Pétervárnál), a másik pedig az, hogy az orosz alattvalók pontosan időzítve teljesítsék az állam iránti kötelezettségeiket, erősebben érzékeljék az idő nyomását. A Miatyánk orosz fordításáról tudni illik, hogy abban az imádkozók nem bűneik bocsánatáért, hanem kötelezettségeik, adósságaik elengedéséért esedeznek, s nem mások bűneinek megbocsátását, hanem mások kötelezettségeinek, irántuk való adósságainak elengedését ígérik. A vallásos orosz lélek a magyar Pató Pál úrra emlékeztet. Nem siet, mert nincs, ami sürgesse. Az időt pénznek tekintő iparosítás itt állami beavatkozással kezdődik.
Ebből a szempontból Lenin egy második Nagy Péter. Nyugati példákat másolt ő is (a magyar tanácsköztársaságot is dicsérte!). Nemcsak a marxizmus került nyugatról Oroszországba, amit hamarosan Szovjetunióvá alakítottak át (1922. december 30.), hanem a taylorizmus vagy Ford-módszer is – a munka tudományos megszervezése, azaz, a futószalag melletti munka. A munkavégzés felgyorsítását a szovjet rendszerben azonban nem a viszonylag magas munkabér ösztönözte, s nem is a munkanélküliség nyomása, hanem a sztahanovista mozgalmak ellentmondásos sportja. Az ötéves tervet négy év alatt teljesítették. (1945 után Magyarország a hároméves tervét teljesítette a tervezettnél korábban.) Ennek érdekében a 1929 márciusában a nyeprerívkát vezették be – pihenőnap nélküli munkahetet!
1931-ben pedig azt enyhítvén a hatnapos munkahetet. Azaz, öt nap munka, egy nap pihenő. A családi kapcsolataikat ápoló új szabályokat pontosabban követő városiak és a hagyományaikhoz jobban ragaszkodó vidékiek nehezen tudták összeegyeztetni szabadnapjaikat, emiatt sokan elégedetlenkedtek, ezért 1940-től újra hétnapos a hét.
Összességében ugyanaz állt Nagy Péter és a kommunisták reformjai hátterében: gyorsítani akarták a munkatempót.
A nyugati világ
E. P. Thomson az időt döntő fontosságúnak tartotta a kapitalizmus kialakulásában.
Lash és Urry szerint minden jelenség, gyakorlat és hely alárendelődik az idő menetelésének.
Az idő mérését egységesítették az időzónák. A világidőt Anglia szolgáltatta, a GMT.
Ezen tények az előbbiekben ismertetett oroszországi folyamatokat magyarázzák. S azt is, hogy a Nyugathoz tartozásukat Mihail Gorbacsov alatt azzal próbálták kifejezésre juttatni a balti köztársaságok (Észtország, lettország és Litvánia), hogy csatlakoztak a finn időzónához.
Új fejlemények
A hálózati társadalom kialakulásával relativizálódik az idő. Látszólag a tőke is, a kultúra is egyre inkább felszabadulhat az idő béklyója alól. Az új ideiglenesség különös logikája kezd kialakulni. Az időtlen idő – a hálózati társadalomban domináns időfogalom.
Megváltozik a társadalom struktúrája. A hatalmat leginkább funkcíók és emberek szelektív befogadásán (és kirekesztésén) keresztül gyakorolják.
A globális kaszinó
Egységes globális tőkepiac alakult ki, amely valós időben működik. Az egyik legnagyobb forgalmú piac, a valutapiac. A tranzakciókat néha előre beprogramozzák a számítógépbe.
A legfontosabb tőzsdék: London, New York és Tokió. Az ügynökök az időzónák közti eltérésekre, tehát arra alapozva üzletelnek, s juthatnak nyereséghez vagy veszteséghez, hogy a fölsorolt központokban más időpontokban nyit ki a tőzsde, s az időeltérés árfolyam-eltéréseket jelent. A határidős ügyletek (az elővételi jogok adásvétele) révén úgy tűnik, hogy az idő pénzt fial. Ez a korábbiaknál nagyobb és gyakrabban visszatérő pénzügyi válságokat, instabilitást okoz. (Amikor Castells a könyvét megírta, még nem tudhatott arról, hogy jóslata milyen hamar igazolódik – 2008-ban.) Az instabilitás velejárója, hogy a nyugdíjalapok és magánbiztosítók kockázatai megnövekednek. Tehát az állami és a magánnyugdíjpénztárak sem képesek garantálni a nyugdíjak vásárlóértékét. A gyors dollár, azaz, a spekulációk révén megszerezhető extra jövedelem lehetősége (lásd pl. a Kulcsár-ügyet) lerombolja a munkamorált. (Mindez ömlesztve érkezett Magyarországra a rendszerváltás után.)
Rugalmas munkaidő, ideiglenesség és hosszú távú marketing
A hagyományos fegyelem már nem elég hatékony. Egyes iparágakban „just in time” munkaszervezésre van szükség. (Főleg a japán cégek szeretnek így, raktárkészlet nélkül dolgozni – ezért annyira fontos, hogy Japánban pontosak legyenek a vonatok. Néhány éve amiatt mondott le egy miniszter, mert miatta történt késés a vonatközlekedésben.)
Termékbevezetés – ingyen vagy olcsón – a hosszú távú együttműködés reményében történik.
Az idővel való gazdálkodás – versenyképességi tényező. Ezért versenyképesek a hálózatok a hagyományos cégekkel. Azaz, jobbak. Az információfeldolgozó berendezések növekvő szerepe – „feldolgozott idő”
Hagyományosan a fizetett munkaidő strukturálja a társadalmi időt. Azonban sok fejlett kapitalista országban a munkaidő csökkent, miközben az elvégzett munka nőtt. A kereslet kibővült. A franciák harcolták ki először a negyvenórás munkahetet és a fizetett szabadságot (1936). Kevés fizetett szabadság: USA, Japán, Nagy-Britannia. Sok: Franciaország, Németország, Spanyolország. Terjed a részmunkaidő – a legjobban Hollandiában terjedt el, részben megoldván a munkanélküliség problémáját.
Általában jelenleg is viszonylag hosszabb munkaidőben dolgoznak a magas szakképzettségi szinten levők (tehát, vezetők) és szakképzetlenek (feltehetően, gyenge alkupozíciójuk következtében). A rövid futamidők (munkaszerződések) előnyben részesítése – ideiglenes helyzeteket eredményez. Emiatt a társadalom a szétrobbanás (éclatement) felé halad. A kormányok számára egyre inkább kezelhetetlenné válnak a különböző társadalmi csoportok szükségletei (Magyarországon ezek: pl. a köztisztviselők munkaidő-kedvezményei, nyugdíjba vonulási kedvezményei, végkielégítései.)
Nyilvánvaló, hogy a kormányoknak lenne mozgástere, mivel nincs szoros összefüggés a termelékenységnövekedés és a munkaidő-csökkenés közt. A munkaidő diverzifikálódik. Tehát vannak, akik sokat, vannak, akik keveset dolgoznak. A háztartások rendjét is át kell szervezni emiatt. A családok életét is megváltoztatja az új helyzet. Lehetőséget ad az időmegosztásra (time sharing). Összességében azonban nem harmonikus a kép. Anne Guillemard kimutatta az idősek (50 év fölöttiek) foglalkoztatásának drámai hanyatlását.
Ez a kormányok és cégvezetők rövidlátó stratégiájának következménye. (Magyarországon a munkaadók hirdetései alapján megállapítható, hogy már a 40 év fölöttiek is hátrányban vannak elhelyezkedési esélyeiket tekintve a fiatalabbakkal szemben.)
A különböző korosztályok közt háborúskodások kezdődhetnek a szociális juttatásokért. (Magyarországon is aktuális ez a kérdés. Az 1998-as szelektív nyugdíjemelés óta a nyugdíjak sorsa az egyik legfontosabb kérdés az országgyűlési választásokon. 2002-ben a nyugdíjasok szavazataival nyert az MSZP. Majd a 2010-es választásokon elszenvedett vereségük előtt meg kellett szüntetniük a 13. havi nyugdíjat. Görögország hasonló pályát futott be.)
Az életciklus elmosódása
Kiemelkedő tényezők:
– oktatás
– munkaidő
– az életpálya alakulása
– a nyugdíjba vonulás joga
A hálózati társadalomban a biológiai és a társadalmi ritmus is felbomlik.
Az öregkor korábban a „társadalmi halál” szakasza volt. Manapság az idősebb korosztály a cselekvőképessége szerint differenciálható. Vannak aktív nyugdíjasok, akiket a reklámok is egyre inkább megcéloznak. Akadnak kivételes kapcsolati tőkével rendelkező idősek.
A születés is diverzifikálódik. Nemcsak családokban, nemcsak élő embertől (spermabank) és nemcsak az édesanyától születhet gyermek. Pontosabban, nehezen meghatározható, hogy a béranya-e minek számít, ő-e az édesanya, vagy inkább az, akitől a petesejt származik.
A hagyományos életritmus hatályon kívül helyezhetővé válik. Persze, kivéve egy új teokrácia hatalomra kerülését.
A megtagadott halál
A halál egyre inkább kiszorul az emberek gondolkodásának központjából (rövidül a gyász), de gondolnak rá – szeretnék elkerülni. Legalábbis, bizonyos betegségtípusokat, mint pl. a tüdőrák. Egészségügyi keresztes hadjáratok indulnak (Nyugat-Európából és Észak-Amerikából Magyarországra is begyűrűzött a dohányzás elleni harc.): életmóddal kapcsolatos tanácsokat egyre többen adnak, és megélnek belőle. A vitamintabletták is nagy karriert futottak be.
Emellett szemet szúró a hanyagság az egészségvédelem terén az egészségügyi ellátásban (amely Magyarországon leépülőben van, orvoselvándorlás fenyeget) és a munkahelyeken, ahol továbbra is gyakoriak a munkahelyi balesetek.
Évezredek óta küzd az ember a halállal. Az azonban új fejlemény, hogy manapság a betegek többsége kórházban hal meg. Korábban inkább a családban. Ez a tendencia még a hagyománytisztelő japánra is igaz. S a túlélésre, a munkában való helytállásra törekvés megköveteli a gyász lerövidítését.
Konyhakész villámháborúk
A nagyhatalmak egymás elleni háborújának esélye csökkent. Ugyanis ez kölcsönös megsemmisítésükhöz vezetne. Azonban továbbra is lehetnek eltérő geopolitikai érdekeik a nagyhatalmaknak is, közepes és kisebb országoknak is. A társadalmi ellentéteket a kapitalizmus nem oldotta meg, hiszen, ott, ahol jóléti rendszerek alakultak ki, megnőtt a bevándorlók aránya, ami alkalomadtán polgárháborús helyzetet idézhet elő (lásd pl. Franciaországot). Az osztályharc nem szűnt meg, a WTO, azaz, a kereskedelmi világszervezet vagy a legfejlettebb kapitalista országok tanácskozásain rendszeresek az összetűzések az antiglobalista tüntetők és a rendőrök közt. Tény viszont, hogy a fejlett kapitalista országok egymás közötti háborúinak esélye lecsökkent.
A modern társadalmakban az alábbi feltételek esetén fogadják el a háborút:
– Csak hivatásos katonák vesznek benne részt.
– A háború rövid ideig tart.
– A pusztítás nem jelentős és rejtett.
Ilyen volt pl. az öböl-háború 1991-ben (Irak ellen), amely az amerikaiak technikai fölényének köszönhetően gyorsan véget ért. A háború második kiadása (2003-ban) viszont még ma is tart! Ha egyenrangú fejlett országok háborúznának egymás ellen – az, feltehetően, nem húzódhatna sokáig – a civil lakosság tiltakozása miatt. 1945 és 1989 közt kevesebb háborús áldozat volt a fejlett világban, mint 1815 és 1913 közt. A fejlett világban a háború egyre inkább ideiglenes jellegűvé válik. Ez befolyásolja a férfiasság kultúráját. Felnőnek nemzedékek, amelyeknek nem kell életüket kockáztatni a hazájukért. Eközben, persze, a primitív országokban (pl. fekete Afrikában) gyakoriak a háborúk.
Virtuális idő
Az egyidejűség, tehát a felgyorsuló hírközlés, amely miatt a távoli eseményekről néhány percen belül tudomást szerezhetünk, egy nehezen kibogozható hírözönhöz vezet.
Kialakul az örökkévalóság és az ideiglenesség kultúrája. Megszűnik a korábbi tagoltság, mindenféle kulturális kód összevegyíthető – ilyen pl. posztmodern építészet is.
Castells szerint az idő és a tér összesűrítése eredményezte a posztmodern kultúrát. Ami a filozófiát illeti, a posztmodern a felvilágosodás eszményeinek megkérdőjelezése. Nem feltétlenül függ össze a technológiai fejlődéssel, hiszen elődei közé számíthatjuk Schopenhauert, Nietzschét – akik a felvilágosodás éa a kapitalizmus optimizmusát kérdőjelezték meg, Nietzsche tagadta a keresztény etika értelmét is. Eme szkeptikus hozzáállás kerül újra elő a XX. század végén. Ennek jele pl. az irónia mint érték megjelenése is. A kulturális sokszínűséget nehéz tárgyilagosan értékelni. A New Age – Castells szerint – az új kultúrát, annak időtlen dimenzióját szimbolizálja a zenében. Létrejöhetnek korábban elképzelhetetlen szintézisek, mint pl. a buddhista meditáció, az elektronikus hangképzés és kaliforniai zeneszerzőké.
Az örökkévalóság peremén
Összességében a korábbi rend felbomlásáról lehet szó.
„A tér – az egymás mellett létező dolgok rendje
Az idő – az egymás után következő dolgok rendje” (Leibnitz)
„A sorrendiség megszüntetése differenciálatlan időt teremt, ami egyenértékű az örökléttel.”(Castells)
„Az áramlások időtlen időt hoznak létre.” –írta Castells. Tehát strukturálatlan időt?
Korábban „a valamivé válás strukturálta a létezést, a tér az időhöz idomult.”
A társadalom örökös átmeneti állapotban van.
Szélsőségek mindenben – a csecsemőhalandóságban is. A rugalmas munkaidő és futószalag melletti kimerítő munka ugyanabban a korszakban.
Castells itt kissé misztifikálja a kérdést az öröklétet illetve, legalábbis, ha a magyar fordítás helyes. Mivelhogy a sorrendiség megszűnése egyszerűen úgy is értelmezhető, hogy indokolatlan a haladás törvényszerűségéről beszélni, illetve, bizonyos jelenségek nem újak, hanem régiek. Pusztán abból a tényből, hogy nem érvényesek a korábban feltételezett fejlődési törvényszerűségek és modellek, még nem következik az, hogy minden változatlan és örök.
Vannak, akik kívül lehetnek az időn? A többség élete az idő múlása szerint rendeződik. Hogyan lehetne másként? Legfeljebb gyorsabban vagy lassabban történnek meg a dolgok.
A globális gazdaság kihívásai
Az instabilitás, amely a gazdaságban a munkahelyek biztonságának elvesztését jelenti, a kultúrában pedig feldolgozhatatlan sokszínűséget, tempót – feszültséget kelt. Egyes lokalitások a kockázatokat mérsékelendő próbálják visszaszerezni az ellenőrzést a társadalmi érdekek fölött. Ezen törekvéshez kapcsolható egy alapítvány, a „Hosszú jelenidő” (The Long Now Foundation). A kérdés az, hogy miként tehetjük a hosszú távú gondolkodást természetesé? A jövő generációk iránti felelősségvállalás elsikkadhat a jelen zűrzavarában. S alkalomadtán el is sikkad – lásd pl. Görögország eladósodását.
Castells gondolatainak átfogó értékelése
Összességében megállapítható, hogy Manuel Castells rengeteg újdonságra vagy elfelejtett régiségre bukkant, azonban nem mélyült el igazán se a filozófiában, se az orvostudományban. Azon kívül, hogy a technikai fejlődés, a termelés és az áruforgalom felgyorsult, a piacok globalizálódtak, a nemzeti kultúrák meginogtak – az idő lényege nem változott meg. Ha Martin Heidegger fogalmi keretében gondolkodunk, akkor az emberi lét, azaz, az ittlét nem fogható fel másként, csak időbeli létezésként. Ezen nem változtat a hálózati társadalom eljövetele sem. Azonban Heidegger másik központi gondolata, a „tulajdonképpeni lét” megvalósulására javulhatnak a feltételek. Heidegger szerint nem az ember van a térben, hanem a lét tere van az emberben. Az ember először csak reprodukálja saját környezetét – az általánost, azaz, a társadalom termékeként egzisztál, s csak később válik, válhat önmagává. Mivé? Azzá, amit ő ad a világtörténelemnek. Az ember léte az, amivel törődik. A hálózati társadalomban az ember törődhet tőle több ezer kilométerre élőkkel is, a korábbi társadalmi viszonyokhoz képest könnyebben kiléphet nyelvi, vallási kötelékeiből. Heidegger elfogadta a lét végességét. Tanára, Edmund Husserl felfogása szerint a végesség a mitikus-vallásos kultúra jellemzője, ami után a végtelenségre törekvő filozófiai kultúra következik. Husserl a gondolkodás objektumaivá tette azt is, ami nem létezik, Heidegger gondolatai a létezők körül forognak. A témához kapcsolható a fizikai öröklét, azaz, a biológiai halhatatlanság kérdése, amelyet előbb-utóbb lehetővé tehet az orvostudomány fejlődése, azonban Castells nem tért ki erre.
Gyakorlatilag, két idő-probléma vethető fel: az egyik az időhatékonyság kérdése, a másik a társadalmi haladás kérdése. Az időhatékonyság a kapitalizmus terméke, a polgárság választotta igazán ketté a munkaidőt és a szabadidőt. A haladáseszme kérdése bonyolultabb, a kereszténység és az iszlám is feltételezte a haladást, amely Jézus vagy Mohamed megjelenésével gyorsult fel igazán, a schellingi, hegeli és marxi dialektika pedig szakaszokra bontotta a haladást. Charles Darwin fölfedezte az evolúciót, a herbarti-zilleri pedagógia pedig alkalmazta azt a pedagógiában, a tanítás sorrendiségében, abban a kronologikus rendben, ami manapság is jellemzi a magyarországi irodalom- és történelemoktatást.
A mai világban (az információs társadalom vagy a hálózati társadalom feltételezett korszakában) az időhatékonyság felgyorsul, miközben a társadalmi haladás megkérdőjeleződik.
Nem igazán értettem Castells mire gondolt azon állítás kapcsán, hogy „A korszerű elme az időt tagadó elme.” (A gondolat eredetileg Harold Innistől származik.) Ennek a gondolatnak pont az ellenkezőjét fejtette ki Martin Heidegger (1889–1976) Lét és idő (Sein und Zeit) című korszakalkotó művében 1927-ben. Heidegger szerint az idő azért fontos, mert meghalunk. A nyugati filozófia éppen amiatt vált felszínessé, hogy nem foglalkozott eleget azzal az idővel, amely a létezés, azaz, az ittlét attribútuma.
Most vázlatosan ismertetem Castells mondanivalóját:
Oroszország nyugatosodása és az idő
Oroszország modernizálása kapcsán a helyzet világos, ez a kapitalizálódással, a nyugat-európai (angol, holland, porosz) termelési és társadalomszervezési újítások átvételével függött össze. Nagy Péter orosz cár bevezette a Julianusz-naptárt, áthelyezte az újévet szeptember helyett januárra. Az oroszok egy részét, persze nem sikerült meggyőznie, ugyanúgy, mint a pravoszláv egyház reformjaival kapcsolatban sem (amelyek nem Nyugat-Európához, hanem Bizánchoz kapcsolódtak).
A cár egyik célja az volt, hogy Oroszországot összekösse Európával („Ablakot nyisson rá” – Pétervárnál), a másik pedig az, hogy az orosz alattvalók pontosan időzítve teljesítsék az állam iránti kötelezettségeiket, erősebben érzékeljék az idő nyomását. A Miatyánk orosz fordításáról tudni illik, hogy abban az imádkozók nem bűneik bocsánatáért, hanem kötelezettségeik, adósságaik elengedéséért esedeznek, s nem mások bűneinek megbocsátását, hanem mások kötelezettségeinek, irántuk való adósságainak elengedését ígérik. A vallásos orosz lélek a magyar Pató Pál úrra emlékeztet. Nem siet, mert nincs, ami sürgesse. Az időt pénznek tekintő iparosítás itt állami beavatkozással kezdődik.
Ebből a szempontból Lenin egy második Nagy Péter. Nyugati példákat másolt ő is (a magyar tanácsköztársaságot is dicsérte!). Nemcsak a marxizmus került nyugatról Oroszországba, amit hamarosan Szovjetunióvá alakítottak át (1922. december 30.), hanem a taylorizmus vagy Ford-módszer is – a munka tudományos megszervezése, azaz, a futószalag melletti munka. A munkavégzés felgyorsítását a szovjet rendszerben azonban nem a viszonylag magas munkabér ösztönözte, s nem is a munkanélküliség nyomása, hanem a sztahanovista mozgalmak ellentmondásos sportja. Az ötéves tervet négy év alatt teljesítették. (1945 után Magyarország a hároméves tervét teljesítette a tervezettnél korábban.) Ennek érdekében a 1929 márciusában a nyeprerívkát vezették be – pihenőnap nélküli munkahetet!
1931-ben pedig azt enyhítvén a hatnapos munkahetet. Azaz, öt nap munka, egy nap pihenő. A családi kapcsolataikat ápoló új szabályokat pontosabban követő városiak és a hagyományaikhoz jobban ragaszkodó vidékiek nehezen tudták összeegyeztetni szabadnapjaikat, emiatt sokan elégedetlenkedtek, ezért 1940-től újra hétnapos a hét.
Összességében ugyanaz állt Nagy Péter és a kommunisták reformjai hátterében: gyorsítani akarták a munkatempót.
A nyugati világ
E. P. Thomson az időt döntő fontosságúnak tartotta a kapitalizmus kialakulásában.
Lash és Urry szerint minden jelenség, gyakorlat és hely alárendelődik az idő menetelésének.
Az idő mérését egységesítették az időzónák. A világidőt Anglia szolgáltatta, a GMT.
Ezen tények az előbbiekben ismertetett oroszországi folyamatokat magyarázzák. S azt is, hogy a Nyugathoz tartozásukat Mihail Gorbacsov alatt azzal próbálták kifejezésre juttatni a balti köztársaságok (Észtország, lettország és Litvánia), hogy csatlakoztak a finn időzónához.
Új fejlemények
A hálózati társadalom kialakulásával relativizálódik az idő. Látszólag a tőke is, a kultúra is egyre inkább felszabadulhat az idő béklyója alól. Az új ideiglenesség különös logikája kezd kialakulni. Az időtlen idő – a hálózati társadalomban domináns időfogalom.
Megváltozik a társadalom struktúrája. A hatalmat leginkább funkcíók és emberek szelektív befogadásán (és kirekesztésén) keresztül gyakorolják.
A globális kaszinó
Egységes globális tőkepiac alakult ki, amely valós időben működik. Az egyik legnagyobb forgalmú piac, a valutapiac. A tranzakciókat néha előre beprogramozzák a számítógépbe.
A legfontosabb tőzsdék: London, New York és Tokió. Az ügynökök az időzónák közti eltérésekre, tehát arra alapozva üzletelnek, s juthatnak nyereséghez vagy veszteséghez, hogy a fölsorolt központokban más időpontokban nyit ki a tőzsde, s az időeltérés árfolyam-eltéréseket jelent. A határidős ügyletek (az elővételi jogok adásvétele) révén úgy tűnik, hogy az idő pénzt fial. Ez a korábbiaknál nagyobb és gyakrabban visszatérő pénzügyi válságokat, instabilitást okoz. (Amikor Castells a könyvét megírta, még nem tudhatott arról, hogy jóslata milyen hamar igazolódik – 2008-ban.) Az instabilitás velejárója, hogy a nyugdíjalapok és magánbiztosítók kockázatai megnövekednek. Tehát az állami és a magánnyugdíjpénztárak sem képesek garantálni a nyugdíjak vásárlóértékét. A gyors dollár, azaz, a spekulációk révén megszerezhető extra jövedelem lehetősége (lásd pl. a Kulcsár-ügyet) lerombolja a munkamorált. (Mindez ömlesztve érkezett Magyarországra a rendszerváltás után.)
Rugalmas munkaidő, ideiglenesség és hosszú távú marketing
A hagyományos fegyelem már nem elég hatékony. Egyes iparágakban „just in time” munkaszervezésre van szükség. (Főleg a japán cégek szeretnek így, raktárkészlet nélkül dolgozni – ezért annyira fontos, hogy Japánban pontosak legyenek a vonatok. Néhány éve amiatt mondott le egy miniszter, mert miatta történt késés a vonatközlekedésben.)
Termékbevezetés – ingyen vagy olcsón – a hosszú távú együttműködés reményében történik.
Az idővel való gazdálkodás – versenyképességi tényező. Ezért versenyképesek a hálózatok a hagyományos cégekkel. Azaz, jobbak. Az információfeldolgozó berendezések növekvő szerepe – „feldolgozott idő”
Hagyományosan a fizetett munkaidő strukturálja a társadalmi időt. Azonban sok fejlett kapitalista országban a munkaidő csökkent, miközben az elvégzett munka nőtt. A kereslet kibővült. A franciák harcolták ki először a negyvenórás munkahetet és a fizetett szabadságot (1936). Kevés fizetett szabadság: USA, Japán, Nagy-Britannia. Sok: Franciaország, Németország, Spanyolország. Terjed a részmunkaidő – a legjobban Hollandiában terjedt el, részben megoldván a munkanélküliség problémáját.
Általában jelenleg is viszonylag hosszabb munkaidőben dolgoznak a magas szakképzettségi szinten levők (tehát, vezetők) és szakképzetlenek (feltehetően, gyenge alkupozíciójuk következtében). A rövid futamidők (munkaszerződések) előnyben részesítése – ideiglenes helyzeteket eredményez. Emiatt a társadalom a szétrobbanás (éclatement) felé halad. A kormányok számára egyre inkább kezelhetetlenné válnak a különböző társadalmi csoportok szükségletei (Magyarországon ezek: pl. a köztisztviselők munkaidő-kedvezményei, nyugdíjba vonulási kedvezményei, végkielégítései.)
Nyilvánvaló, hogy a kormányoknak lenne mozgástere, mivel nincs szoros összefüggés a termelékenységnövekedés és a munkaidő-csökkenés közt. A munkaidő diverzifikálódik. Tehát vannak, akik sokat, vannak, akik keveset dolgoznak. A háztartások rendjét is át kell szervezni emiatt. A családok életét is megváltoztatja az új helyzet. Lehetőséget ad az időmegosztásra (time sharing). Összességében azonban nem harmonikus a kép. Anne Guillemard kimutatta az idősek (50 év fölöttiek) foglalkoztatásának drámai hanyatlását.
Ez a kormányok és cégvezetők rövidlátó stratégiájának következménye. (Magyarországon a munkaadók hirdetései alapján megállapítható, hogy már a 40 év fölöttiek is hátrányban vannak elhelyezkedési esélyeiket tekintve a fiatalabbakkal szemben.)
A különböző korosztályok közt háborúskodások kezdődhetnek a szociális juttatásokért. (Magyarországon is aktuális ez a kérdés. Az 1998-as szelektív nyugdíjemelés óta a nyugdíjak sorsa az egyik legfontosabb kérdés az országgyűlési választásokon. 2002-ben a nyugdíjasok szavazataival nyert az MSZP. Majd a 2010-es választásokon elszenvedett vereségük előtt meg kellett szüntetniük a 13. havi nyugdíjat. Görögország hasonló pályát futott be.)
Az életciklus elmosódása
Kiemelkedő tényezők:
– oktatás
– munkaidő
– az életpálya alakulása
– a nyugdíjba vonulás joga
A hálózati társadalomban a biológiai és a társadalmi ritmus is felbomlik.
Az öregkor korábban a „társadalmi halál” szakasza volt. Manapság az idősebb korosztály a cselekvőképessége szerint differenciálható. Vannak aktív nyugdíjasok, akiket a reklámok is egyre inkább megcéloznak. Akadnak kivételes kapcsolati tőkével rendelkező idősek.
A születés is diverzifikálódik. Nemcsak családokban, nemcsak élő embertől (spermabank) és nemcsak az édesanyától születhet gyermek. Pontosabban, nehezen meghatározható, hogy a béranya-e minek számít, ő-e az édesanya, vagy inkább az, akitől a petesejt származik.
A hagyományos életritmus hatályon kívül helyezhetővé válik. Persze, kivéve egy új teokrácia hatalomra kerülését.
A megtagadott halál
A halál egyre inkább kiszorul az emberek gondolkodásának központjából (rövidül a gyász), de gondolnak rá – szeretnék elkerülni. Legalábbis, bizonyos betegségtípusokat, mint pl. a tüdőrák. Egészségügyi keresztes hadjáratok indulnak (Nyugat-Európából és Észak-Amerikából Magyarországra is begyűrűzött a dohányzás elleni harc.): életmóddal kapcsolatos tanácsokat egyre többen adnak, és megélnek belőle. A vitamintabletták is nagy karriert futottak be.
Emellett szemet szúró a hanyagság az egészségvédelem terén az egészségügyi ellátásban (amely Magyarországon leépülőben van, orvoselvándorlás fenyeget) és a munkahelyeken, ahol továbbra is gyakoriak a munkahelyi balesetek.
Évezredek óta küzd az ember a halállal. Az azonban új fejlemény, hogy manapság a betegek többsége kórházban hal meg. Korábban inkább a családban. Ez a tendencia még a hagyománytisztelő japánra is igaz. S a túlélésre, a munkában való helytállásra törekvés megköveteli a gyász lerövidítését.
Konyhakész villámháborúk
A nagyhatalmak egymás elleni háborújának esélye csökkent. Ugyanis ez kölcsönös megsemmisítésükhöz vezetne. Azonban továbbra is lehetnek eltérő geopolitikai érdekeik a nagyhatalmaknak is, közepes és kisebb országoknak is. A társadalmi ellentéteket a kapitalizmus nem oldotta meg, hiszen, ott, ahol jóléti rendszerek alakultak ki, megnőtt a bevándorlók aránya, ami alkalomadtán polgárháborús helyzetet idézhet elő (lásd pl. Franciaországot). Az osztályharc nem szűnt meg, a WTO, azaz, a kereskedelmi világszervezet vagy a legfejlettebb kapitalista országok tanácskozásain rendszeresek az összetűzések az antiglobalista tüntetők és a rendőrök közt. Tény viszont, hogy a fejlett kapitalista országok egymás közötti háborúinak esélye lecsökkent.
A modern társadalmakban az alábbi feltételek esetén fogadják el a háborút:
– Csak hivatásos katonák vesznek benne részt.
– A háború rövid ideig tart.
– A pusztítás nem jelentős és rejtett.
Ilyen volt pl. az öböl-háború 1991-ben (Irak ellen), amely az amerikaiak technikai fölényének köszönhetően gyorsan véget ért. A háború második kiadása (2003-ban) viszont még ma is tart! Ha egyenrangú fejlett országok háborúznának egymás ellen – az, feltehetően, nem húzódhatna sokáig – a civil lakosság tiltakozása miatt. 1945 és 1989 közt kevesebb háborús áldozat volt a fejlett világban, mint 1815 és 1913 közt. A fejlett világban a háború egyre inkább ideiglenes jellegűvé válik. Ez befolyásolja a férfiasság kultúráját. Felnőnek nemzedékek, amelyeknek nem kell életüket kockáztatni a hazájukért. Eközben, persze, a primitív országokban (pl. fekete Afrikában) gyakoriak a háborúk.
Virtuális idő
Az egyidejűség, tehát a felgyorsuló hírközlés, amely miatt a távoli eseményekről néhány percen belül tudomást szerezhetünk, egy nehezen kibogozható hírözönhöz vezet.
Kialakul az örökkévalóság és az ideiglenesség kultúrája. Megszűnik a korábbi tagoltság, mindenféle kulturális kód összevegyíthető – ilyen pl. posztmodern építészet is.
Castells szerint az idő és a tér összesűrítése eredményezte a posztmodern kultúrát. Ami a filozófiát illeti, a posztmodern a felvilágosodás eszményeinek megkérdőjelezése. Nem feltétlenül függ össze a technológiai fejlődéssel, hiszen elődei közé számíthatjuk Schopenhauert, Nietzschét – akik a felvilágosodás éa a kapitalizmus optimizmusát kérdőjelezték meg, Nietzsche tagadta a keresztény etika értelmét is. Eme szkeptikus hozzáállás kerül újra elő a XX. század végén. Ennek jele pl. az irónia mint érték megjelenése is. A kulturális sokszínűséget nehéz tárgyilagosan értékelni. A New Age – Castells szerint – az új kultúrát, annak időtlen dimenzióját szimbolizálja a zenében. Létrejöhetnek korábban elképzelhetetlen szintézisek, mint pl. a buddhista meditáció, az elektronikus hangképzés és kaliforniai zeneszerzőké.
Az örökkévalóság peremén
Összességében a korábbi rend felbomlásáról lehet szó.
„A tér – az egymás mellett létező dolgok rendje
Az idő – az egymás után következő dolgok rendje” (Leibnitz)
„A sorrendiség megszüntetése differenciálatlan időt teremt, ami egyenértékű az örökléttel.”(Castells)
„Az áramlások időtlen időt hoznak létre.” –írta Castells. Tehát strukturálatlan időt?
Korábban „a valamivé válás strukturálta a létezést, a tér az időhöz idomult.”
A társadalom örökös átmeneti állapotban van.
Szélsőségek mindenben – a csecsemőhalandóságban is. A rugalmas munkaidő és futószalag melletti kimerítő munka ugyanabban a korszakban.
Castells itt kissé misztifikálja a kérdést az öröklétet illetve, legalábbis, ha a magyar fordítás helyes. Mivelhogy a sorrendiség megszűnése egyszerűen úgy is értelmezhető, hogy indokolatlan a haladás törvényszerűségéről beszélni, illetve, bizonyos jelenségek nem újak, hanem régiek. Pusztán abból a tényből, hogy nem érvényesek a korábban feltételezett fejlődési törvényszerűségek és modellek, még nem következik az, hogy minden változatlan és örök.
Vannak, akik kívül lehetnek az időn? A többség élete az idő múlása szerint rendeződik. Hogyan lehetne másként? Legfeljebb gyorsabban vagy lassabban történnek meg a dolgok.
A globális gazdaság kihívásai
Az instabilitás, amely a gazdaságban a munkahelyek biztonságának elvesztését jelenti, a kultúrában pedig feldolgozhatatlan sokszínűséget, tempót – feszültséget kelt. Egyes lokalitások a kockázatokat mérsékelendő próbálják visszaszerezni az ellenőrzést a társadalmi érdekek fölött. Ezen törekvéshez kapcsolható egy alapítvány, a „Hosszú jelenidő” (The Long Now Foundation). A kérdés az, hogy miként tehetjük a hosszú távú gondolkodást természetesé? A jövő generációk iránti felelősségvállalás elsikkadhat a jelen zűrzavarában. S alkalomadtán el is sikkad – lásd pl. Görögország eladósodását.
Castells gondolatainak átfogó értékelése
Összességében megállapítható, hogy Manuel Castells rengeteg újdonságra vagy elfelejtett régiségre bukkant, azonban nem mélyült el igazán se a filozófiában, se az orvostudományban. Azon kívül, hogy a technikai fejlődés, a termelés és az áruforgalom felgyorsult, a piacok globalizálódtak, a nemzeti kultúrák meginogtak – az idő lényege nem változott meg. Ha Martin Heidegger fogalmi keretében gondolkodunk, akkor az emberi lét, azaz, az ittlét nem fogható fel másként, csak időbeli létezésként. Ezen nem változtat a hálózati társadalom eljövetele sem. Azonban Heidegger másik központi gondolata, a „tulajdonképpeni lét” megvalósulására javulhatnak a feltételek. Heidegger szerint nem az ember van a térben, hanem a lét tere van az emberben. Az ember először csak reprodukálja saját környezetét – az általánost, azaz, a társadalom termékeként egzisztál, s csak később válik, válhat önmagává. Mivé? Azzá, amit ő ad a világtörténelemnek. Az ember léte az, amivel törődik. A hálózati társadalomban az ember törődhet tőle több ezer kilométerre élőkkel is, a korábbi társadalmi viszonyokhoz képest könnyebben kiléphet nyelvi, vallási kötelékeiből. Heidegger elfogadta a lét végességét. Tanára, Edmund Husserl felfogása szerint a végesség a mitikus-vallásos kultúra jellemzője, ami után a végtelenségre törekvő filozófiai kultúra következik. Husserl a gondolkodás objektumaivá tette azt is, ami nem létezik, Heidegger gondolatai a létezők körül forognak. A témához kapcsolható a fizikai öröklét, azaz, a biológiai halhatatlanság kérdése, amelyet előbb-utóbb lehetővé tehet az orvostudomány fejlődése, azonban Castells nem tért ki erre.
2011. április 20., szerda
A kulturális szolidaritás fenomenológiája
Magyarország deficitek sokaságát éli meg.
Ezek egyike az intellektuális deficit.
A magyar politikai rendszer a lényege szerint piac és nem népképviselet.
A közvéleményben elterjedt ideológiák (gazdasági determinizmus, az intézmények jelentőségének túlhangsúlyozása) képtelenek hitelt érdemlően megmagyarázni a kudarcok okait.
A kultúraelméleti megközelítések segítségével előtérbe kerülnek az etikai-szellemi feltételek.
Akár a marxizmus is rugalmasabbá tehető a gramsci-i hegemónia fogalmával.
Kérdés marad a szükségszerűség fogalma. Mit jelent az, hogy az erősebb szükségszerűen győz? Mi lesz a legyőzöttel?
Filozófiailag nem igazolhatók a homogenizálásként is érthető emberi jogok.
Az ember alapvetően lélektani okokból cselekszik etikusan. Kant racionalizmusa nem igazolható.
Kötődés nélkül nem garantálható az etikus cselekvés.
A kényszerközösségekben másképpen viselkednek az emberek, mint a spontán közösségekben.
A történelem felfogható extenzív és intenzív hatalmi hálózatok generálásaként.
Az igazi (intenzív) hatalom – a kultúra, azaz, a szíveket elrabolni képes, azaz, a motivációs húzásra képes hatalom.
A külső (extenzív) hatalom hatása ideiglenes.
A kultúrával – a bizalom hiányával – összefügg a tranzakciós költség. A kultúra – gazdasági kategóriaként, tőkeként is felfogható, amely mérhető.
A kulturális viszonyok fogalma magában foglalja a jogi-hatalmi és a termelési viszonyokat is.
Az utilitarista állam önmagában nem teszi boldoggá állampolgárait.
A kultúra adhat ihletet, a történelem felfogható kultúrák (civilizációk, világbirodalmak) születéseként, virágzásaként, hanyatlásaként és bukásaként.
A hanyatlások és bukások oka – a kultúraközvetítési folyamat minőségének romlása vagy a kultúraközvetítés megszakadása.
A kultúraközvetítésnek vannak elsődleges (közvetlen) és másodlagos (megalapozó) tényezői.
Elsődlegesek: az affektív tényezők, a kognitív tényezők és az idő.
A kultúraközvetítésre az ideális lélektani környezet (affektív tényezők) alapja a bőség-mentalitás és az ihlet, amely közvetítvén élménnyé válik a tanulóban.
Az ideális szellemi környezet – az olyan fogalmi keret, amely képes kiküszöbölni a félreértéseket és a dichotómiákat, lehetőséget teremtvén az új információ befogadására.
Másodlagos tényezők: a jogi-hatalmi viszonyok és a termelési viszonyok, amelyek okozhatnak szűkösség-mentalitást.
A forradalmak is szűkösség-mentalitást képviselnek – kiszorítósdit indukálhatnak. Pl. az oszthatatlan hatalom miatt.
A forradalmak szakadást okozhatnak a kultúraátadás -átvétel folyamatában. 1848, 1956 – kultúraépítő folyamatokat szakítottak meg.
A kulturális szolidaritás: a kultúraátadásra és átvételre való nyitottság és képesség, amely a bőség-mentalitásra épül.
Ezek egyike az intellektuális deficit.
A magyar politikai rendszer a lényege szerint piac és nem népképviselet.
A közvéleményben elterjedt ideológiák (gazdasági determinizmus, az intézmények jelentőségének túlhangsúlyozása) képtelenek hitelt érdemlően megmagyarázni a kudarcok okait.
A kultúraelméleti megközelítések segítségével előtérbe kerülnek az etikai-szellemi feltételek.
Akár a marxizmus is rugalmasabbá tehető a gramsci-i hegemónia fogalmával.
Kérdés marad a szükségszerűség fogalma. Mit jelent az, hogy az erősebb szükségszerűen győz? Mi lesz a legyőzöttel?
Filozófiailag nem igazolhatók a homogenizálásként is érthető emberi jogok.
Az ember alapvetően lélektani okokból cselekszik etikusan. Kant racionalizmusa nem igazolható.
Kötődés nélkül nem garantálható az etikus cselekvés.
A kényszerközösségekben másképpen viselkednek az emberek, mint a spontán közösségekben.
A történelem felfogható extenzív és intenzív hatalmi hálózatok generálásaként.
Az igazi (intenzív) hatalom – a kultúra, azaz, a szíveket elrabolni képes, azaz, a motivációs húzásra képes hatalom.
A külső (extenzív) hatalom hatása ideiglenes.
A kultúrával – a bizalom hiányával – összefügg a tranzakciós költség. A kultúra – gazdasági kategóriaként, tőkeként is felfogható, amely mérhető.
A kulturális viszonyok fogalma magában foglalja a jogi-hatalmi és a termelési viszonyokat is.
Az utilitarista állam önmagában nem teszi boldoggá állampolgárait.
A kultúra adhat ihletet, a történelem felfogható kultúrák (civilizációk, világbirodalmak) születéseként, virágzásaként, hanyatlásaként és bukásaként.
A hanyatlások és bukások oka – a kultúraközvetítési folyamat minőségének romlása vagy a kultúraközvetítés megszakadása.
A kultúraközvetítésnek vannak elsődleges (közvetlen) és másodlagos (megalapozó) tényezői.
Elsődlegesek: az affektív tényezők, a kognitív tényezők és az idő.
A kultúraközvetítésre az ideális lélektani környezet (affektív tényezők) alapja a bőség-mentalitás és az ihlet, amely közvetítvén élménnyé válik a tanulóban.
Az ideális szellemi környezet – az olyan fogalmi keret, amely képes kiküszöbölni a félreértéseket és a dichotómiákat, lehetőséget teremtvén az új információ befogadására.
Másodlagos tényezők: a jogi-hatalmi viszonyok és a termelési viszonyok, amelyek okozhatnak szűkösség-mentalitást.
A forradalmak is szűkösség-mentalitást képviselnek – kiszorítósdit indukálhatnak. Pl. az oszthatatlan hatalom miatt.
A forradalmak szakadást okozhatnak a kultúraátadás -átvétel folyamatában. 1848, 1956 – kultúraépítő folyamatokat szakítottak meg.
A kulturális szolidaritás: a kultúraátadásra és átvételre való nyitottság és képesség, amely a bőség-mentalitásra épül.
A feminizmus mint antiszociális jelenség
A fő kérdés:
Igaz lehet-e, hogy etikára (ideológiára, filozófiára, alkotmányra) lényegében csak a férfiak miatt van szükség, mivel a nőknek a közösséghez való kötődés is elég ahhoz, hogy szabálykövetők legyenek? A szabálykövetés nem rombolja a szeretetreméltóság imázsát, ami a női szerep lényege.
A férfiak esetében viszont a tiszteletreméltóság imázsát rombolhatja a szabálykövetés.
Ezért a szabálykövetés és a tiszteletreméltóság követelményeit csak egy közösségi identitást kifejező elmélettel lehet összhangba hozni – amit etikának kereszteltek el.
A nőnek nem kínos, ha konformista, s ezzel illeszkedik be.
A férfinak az is kínos lehet, ha konformista, és az is, ha lefelé lóg ki a közösségből. Tehát, ha gyengébb, gyávább, szegényebb.
A feminizmus részben arról szól, hogy a nők is beszállnak a tiszteletreméltóságért folyó zéró összegű játékba, akár a szeretetreméltóság föladásával is, miközben a férfiak ennek ellenkezőjét nehezebben tehetik meg:
1. Mert a társadalom ezt nem tolerálja – nem vár férfiakat pl. óvóbácsi vagy titkárnő szerepre.
2. Éppen bátorság és erő, tehát férfiasság kellene ahhoz, hogy ezt képesek legyenek megtenni – föladni eredeti, férfias szerepüket.
Ezen modell alapján a feministák sarokba szorítják a férfiakat: a férfiak számára élesedik a verseny a saját terepükön, s nekik nehezebb másik pályára kerülni.
Ez a folyamat, természetesen, rombolja a társadalmi kohéziót.
Igaz lehet-e, hogy etikára (ideológiára, filozófiára, alkotmányra) lényegében csak a férfiak miatt van szükség, mivel a nőknek a közösséghez való kötődés is elég ahhoz, hogy szabálykövetők legyenek? A szabálykövetés nem rombolja a szeretetreméltóság imázsát, ami a női szerep lényege.
A férfiak esetében viszont a tiszteletreméltóság imázsát rombolhatja a szabálykövetés.
Ezért a szabálykövetés és a tiszteletreméltóság követelményeit csak egy közösségi identitást kifejező elmélettel lehet összhangba hozni – amit etikának kereszteltek el.
A nőnek nem kínos, ha konformista, s ezzel illeszkedik be.
A férfinak az is kínos lehet, ha konformista, és az is, ha lefelé lóg ki a közösségből. Tehát, ha gyengébb, gyávább, szegényebb.
A feminizmus részben arról szól, hogy a nők is beszállnak a tiszteletreméltóságért folyó zéró összegű játékba, akár a szeretetreméltóság föladásával is, miközben a férfiak ennek ellenkezőjét nehezebben tehetik meg:
1. Mert a társadalom ezt nem tolerálja – nem vár férfiakat pl. óvóbácsi vagy titkárnő szerepre.
2. Éppen bátorság és erő, tehát férfiasság kellene ahhoz, hogy ezt képesek legyenek megtenni – föladni eredeti, férfias szerepüket.
Ezen modell alapján a feministák sarokba szorítják a férfiakat: a férfiak számára élesedik a verseny a saját terepükön, s nekik nehezebb másik pályára kerülni.
Ez a folyamat, természetesen, rombolja a társadalmi kohéziót.
Feliratkozás:
Bejegyzések (Atom)